Bezárás
Egyéb

Hervé Falciani és a Swiss Leaks: Azt csináljuk, amit a kormányok nem akarnak megtenni

Több, mint hat év telt el azóta, hogy 2008 decemberében Hervé Falciani, a HSBC Private Bank alkalmazottja átadta a francia nyomozóknak azt a mintegy 100 ezer számlára vonatkozó adathalmazt, amely a február 9-én Swiss leaks néven publikált leleplezés forrásául is szolgált. Mire volt elég ez az idő a listákat kb. 2010-ig kézhez kapó európai hatóságoknak, és hogyan lehetséges, hogy a 47 országból verbuvált másfél száz újságíró előbb tett le az asztalra egy nyomós érvet a bank által szisztematikusan szervezett adócsalás ellen, mint maguk az adók beszedésével megbízott kormányok?

Előzmények

Görögországban minden komolyabb nyomozás független újságírókhoz köthető

Az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolja egy francia közgazdász

Évente 130 milliárd euró adóveszteséget okoz a banktitok az államkincstáraknak

A nemzetközi cégek egy bonyolult csalási szerkezet részévé válnak

„A gazdasági média 90 százaléka liberális és szabályozásellenes” – Christian Chavagneux

A szőnyeg alá söpört Falciani-listák: Korrupt bankok segítik a korrupt elitet

Titkosszolgák is szivárogtattak a korrupt elitről Párizsban

Oknyomozó portál szorongatja a korrupt politikusokat Franciaországban

A bíró, a politikus és az újságíró

A Bárcenas-leak: Feketekasszából tápolta politikusait a pártpénztárnok

A Le Monde francia napilap 2014 januárjában közölt egy cikksorozatot a brit HSBC svájci leányvállalata, a magánvagyonok kezelésében piacvezető HSBC Private Bank ügyében folyó francia nyomozás eredményeiről és visszáságairól. Néhány nappal később egy ismeretlen jelent meg az újság szerkesztőségében, és egy pendrive-on átadta az ún. Falciani-listák – azaz a genfi székhelyű bankból Hervé Falciani által eltulajdonított számlaadatok – alapján a francia pénzügyi nyomozók által kreált fájlokat. Ekkor kérte fel a Le Monde az amerikai székhelyű ICIJ újságíró-konzorciumot, és fogott munkához a 47 országban dolgozó 154 sajtómunkás és a közreműködő 55 média (The Guardian, Süddeutsche Zeitung, CBS, la Sexta, El Confidencial etc.), hogy feldolgozzák, ellenőrizzék és fogyasztható formában nyilvánosságra hozzák az adatok közérdeklődésre számot tartó részét.

Ahogy arról 2013 nyarán mi is beszámoltunk, 2009-2010 táján, amikor kézhez kapják vagy kaphatnák őket, Falciani információi iránt korántsem mutattak nagy érdeklődést a közvetlenül is érintett európai kormányok. Az, hogy ma egyáltalán tudunk róluk, leginkább néhány makacs embernek köszönhető, mint azt a kalandos történet újabb napvilágot látott epizódjai is igazolták.

A Csokoládé Hadművelet

Azt eddig is tudtuk, hogy az olasz-francia állampolgárságú Hervé Falciani 2008-ban kezdett szivárogtatni a francia rendőrségnek. Úgy tűnik, egy sikertelen libanoni kísérlet után, amikor értékesíteni próbálta a megszerzett adatokat, Falciani meggondolta magát, és immár az anyagi haszon reménye nélkül, saját megfogalmazásában a „pénzügyi világ elleni”, utópista akció részeként fordult 2008 tavaszán, levélben és álnéven a brit és francia adóhatóságokhoz, hogy felajánlja a HSBC PB jó 107 ezer számlatulajdonosának adatait. Ügyével az adóhatóság egyik elitalakulata, az érzékeny dossziékkal megbízott 420 fős DNEF (Direction nationale des enquêtes fiscales) frissen kinevezett igazgatója, Roland Veillepeau személyesen kezdett foglalkozni.

Az osztály két diszkrét ügynöke, a szintén bevont titkos szolgálatok biztosításával, 2008 júniusában találkozik először a francia-svájci határ közelében a magát Ruben Al-Chidiacknak nevező, pólós, sportos 36 éves fiatalemberrel, akit megbízhatónak találnak. Megegyezésüknek megfelelően, hamarosan postán érkezik „Ruben” listájáról egy 10 tételes ízelítő; Veillepeau óvatosan csak egyik (sarkozysta) főnökét értesíti a felfedezésről, és a legnagyobb titokban kezdetét veszi az Opération Chocolat.

A DNEF igencsak komolyan veszi az ügyet, beszereznek egy 300 ezer eurós szoftvert, és specializált személyzetet szerződtetnek, de, bár a küldött anyag is alátámasztja a forrás megbízhatóságát, Veillepeau nem hajlandó elkötelezni magát, amíg ki nem derül a szivárogtató valódi személyazonossága. E célból jön létre a második találkozó, már december 6-án, az eddigi szereplők és egy pszichológus szakértő társaságában, amikor is Falciani ingerült lesz, visszautasítja mind a felajánlott pénzügyi ellenszolgáltatást, mind igazi neve elárulását. A fordulat végül a svájci hatóságoknak köszönhető, akik a saját nyomozásuk keretében december 22-én letartóztatják, majd néhány óra múlva elengedik az informatikust. Falciani másnap Franciaországba utazik, és 24-e délutánján kapcsolatba lép a DNEF ügynökeivel: ha kap egy ügyvédet, hajlandó elárulni igazi nevét. Karácsony második napján gazdát is cserél 5 DVD a lemásolt adatokkal a nizzai reptéren, és a DNEF szintén riasztott technikusai rögtön megkezdik a munkát egy nizzai hotelben; a bonyolult kódrendszerben csak Falciani „óriási” segítségével boldogultak – mondják majd később a jogi eljárás során. A feszültség állítólag egyre növekszik, a fináncok úgy gondolják, követik őket, egyikük testőröket is kap.

Genf hamarosan újra lép: január 20-án jogsegély kérelmére házkutatást tartanak Falciani franciaországi címén, egy svájci bíró jelenlétében. Az eljáró csendőrségnek, akárcsak a helyi államügyésznek, Eric de Montgolfier-nek azonban már leadta a drótot a DNEF, hogy ügyeljenek a Franciaország szempontjából „vitális jelentőségű” eredeti bizonyítékokra. Az informatikust ugyan ismét letartóztatják, de másnap reggel a DNEF üdvözletével kézbesítik a croissant-okat VIP-cellájába.

Miközben Veillepeau újabb forrásokat mozgósít az adatok feldolgozása érdekében, egyre többeket kezd zavarni a Csokoládé Hadművelet, nemcsak az igazságügy-miniszter próbálja rávenni a felsőbb nyomásra allergikus Montgolfier-t, hogy adja szépen vissza a lefoglalt cuccot Svájcnak, de a DNEF igazgatójának immár informált felettesei is nyíltan felkérik 2009 elején, hogy szüntesse be a nyomozást. Túl sok az ismert név, túl nagy a kiszámíthatatlan veszély. Veillepeau írásos utasítást követel, hiába, majd főnökei egyenesen megtiltják a további találkozókat Falcianival. Csak a telefonról felejtkeznek meg… A húsvéti szünetben, amikor az ötéves mandátumot tervező igazgató már érzi a vesztét, értesítik áthelyezéséről: egy jól fizetett elfekvő állást ajánlanak neki Párizs közelében. A sajtónyilvánossággal fenyegetőzik, és így sikerül kiharcolnia, hogy legalább egy napos helyen, egy toulouse-i szinekúrán húzzon ki 5 évet a nyugdíjig.

Szeptemberi távozása előtt – két évet sem töltött a poszton – azonban hoz még egy utolsó döntést: a szekció két megbízható, diszkrét munkatársnőjét külön feladattal bízza meg: az összes adócsaló nevét bevezetik a nyilvántartásba, ahonnan, legalábbis a Le Monde szerint, nagyon-nagyon nehéz őket eltávolítani. Roland Veillepeau, aki leszerződtette Hervé Falcianit a francia államigazgatásnak, ugyan tisztességgel elvégezte utolsó adóellenőrzését, de a Csokoládé Hadművelet – állítólag a szekció egyik büszkesége – jó ideig stand by módba kerül.

Meddig tűrik az európai államok és polgárok ezt a botrányt?

Roland Veillepeau idén január 28-án; Samuel Kirszenbaum, Le Monde

Roland Veillepeau idén január 28-án; Samuel Kirszenbaum, Le Monde

Ugyan Veillepeau-t tavaly augusztusi nyugdíjazása óta is kötelezi a hivatali titoktartás, de a napokban interjút adott a Le Monde-nak, és a „tanult-e a francia adóhivatal a HSBC esetéből” kérdésre határozott nemmel felelt. Szerinte, akárcsak a Számvevőszék 2013-as jelentése szerint, nemzetközi téren az adócsalás elleni harc „hatástalan”. Úgy véli, hogy a hivatali struktúra 2008-as, egyébként szükséges reformja (Nicolas Sarkozy és a jobboldali kormány 2007 és 2012 közötti időszakában járunk) új kultúrát is hozott, és lefékezte az egyéni kezdeményezéseket, offenzívabb akciókat, akárcsak a más minisztériumokkal és a titkos szolgálatokkal való együttműködést. 2014 második felében következett csak be pozitív változás, amikor komoly adóellenőri tapasztalattal rendelkező egyének kerültek vezetői székekbe.

A kétség kívül elkövetett hibák közül a Cahuzac-dossziéval kapcsolatban megnyilvánult inkompetenciát emeli ki – a volt költségvetési miniszter eltitkolt svájci bankszámlája, és az általa eltussolt vizsgálatok sok kárt okoztak a szocialista kormány hitelének. A svájciakkal lehetséges együttműködés esélyeit így látja: „A svájci adóhatóság, ez a génjeiben van, vagy nem válaszol, vagy olyan választ ad, ami nem használható. Ez nem új, mindig is így jártak el.”

Komolyan veszik-e politikusaink a masszív adócsalások elleni küzdelmet? Veillepeau szerint az államok folyamatosan kettős játékot űznek, mert egyrészről elítélik az adóparadicsomokat, másrészről profitálnak belőlük. A legrosszabb példa erre a kettős játékra az offshore elleni európai harc új vezére, Jean-Claude Juncker – akit adóellenőrként, méltányolható módon, nem fogadott a szívébe: „az Európai Bizottság elnöke még Luxemburg miniszterelnökeként arra biztatta a multinacionális vállalatokat, hogy neki adózzanak néhány milliárdot, ezzel megfosztva az európai államokat a nekik járó több tízmilliárd eurónyi haszontól. Meddig tűrik még az európai államok és polgáraik ezt az összeférhetetlenséget, ezt a botrányt?”

Abban bíznak, hogy mindez hamarosan elfelejtődik, de tévednek

A Falciani-listákra visszatérve: a többi kormány sem kapkod értük. Eric de Montgolfier-t nemcsak saját elöljárói érdektelensége lepi meg – akik egyébként egy-két újságcikk nyomán végül lemondanak a merev lemezek svájci postázásáról -, hanem az is, hogy amikor felajánlják az érintett kormányoknak a listákat, szinte senki nem kíváncsi rájuk; deficitgondok ide vagy oda, szemlátomást nem érdekli őket potenciális adócsalóik kiléte. Falciani 8 231 francia nevet emleget, jó 800 belgát, több, mint 600 spanyolt, míg a görögök Christine Lagarde miniszterről elnevezett listáján 2000 tétel lenne. Amikor 2013 júniusában a Der Spiegel meginterjúvolta az informatikust, az 1000 német számláról beszélt, hozzátéve, hogy csak becslésről van szó. Állítása szerint ő felajánlotta segítségét a német kormánynak is, de „semmi sem történt” az ügyben.

Nagyjából ez történik a legtöbb európai országban: semmi. Viszont az elég változatos módon.

A leghíresebb talán az illetékes görög Paszok-miniszter, aki jó két évig egy fiókban „felejtette” az adatokat, melyeket végül Kosztasz Vaxevanisz , egy független újságíró hozott nyilvánosságra – két nap múlva rögvest le is tartóztatták.

A franciák vélhetően megbütykölték a lemezeket, mielőtt végül visszaszolgáltatták őket Svájcnak, és egy kozmetikázott listával állt elő az illetékes miniszter – Montgolfier szerint pl. a Bettencourt-ügy egyik kulcsfigurájának neve tűnt el az adathalmazból. A HSBC által biztonságba helyezett összegekből – a Swiss Leaks által vizsgált, mindössze öt hónapnyi időszakban, 2006. november 9. és 2007. március 31. között 180,6 milliárd(!) euró folyt át a bankon – a francia kliensekre vonatkozó rész 5,7 milliárd, ezt főleg a brit Virgin-szigetekre (54%) és Panamára (34%) bejegyzett cégekbe telepítették. A 6000 beazonosított természetes és jogi személy fele, azaz kb. 3000 tétel tartalmazott használható adatokat, ezeknek icipici része, 0,2%-a deklarált vagyon egy parlamenti bizottság 2013-as eredményei szerint. Ennek ellenére a gall adóhatóság csak 62 esetben indított eljárást, az egyik perre Nina Ricci örökösei ügyében, hamarosan sor kerül. A többiek elvileg „rendezték a helyzetet”a helyi NAV-val.

A spanyol szocialista kormányt sok kritika érte azóta, hogy a lista 2010-es kézhezvételekor csak az eldugott pénzek regularizációját kérte az érintettektől – szerintük ez volt a leggyorsabb és leghatékonyabb megoldás; a kormányra kerülő konzervatívok pedig amnesztiát ajánlottak. Náluk viszont kiderült néhány név is, különösebb következmények nélkül – az összesen behajtott 260 millió euróból kétszáz az eurózóna egyik legnagyobb bankját, a Santandert vezető Botín-família sajtóinformációk szerint potom kétmilliárd euróra rúgó, adózatlan számláinak bevallásából származik. (Botínnak az elmúlt évtizedek egyik központi és jellegzetes alakjának tavalyi halálakor egy portrét is szenteltünk.) A Swiss Leaks számításai szerint a vizsgált időszakban 1,8 milliárd euró folyt át a spanyol számlákon, a gazdasági és adóügyi minisztérium majdnem teljes évi költségkerete. A madridi igazságszolgáltatásnak köszönhető ugyanakkor a Falciani-sztori egyik legszimbolikusabb epizódja, amikor svájci kiadatási kérelmét 2013 májusában azzal az érveléssel utasítja el a Nemzeti Törvényszék, hogy „az illegális tevékenységek feltárásának állampolgári és szakmai kötelessége előbbre való, mint a kereskedelmi és személyes adatok védelme”.

Svájcban – ahol a banktitok különleges státuszát ma is védi egy 1934-es törvény – a hatóságok véleménye mondhatni teljesen ellentétes; bár az utóbbi időszak botrányai nyomán politikai vita is indult arról, helyes e továbbra is falazni az olykor súlyos vádakkal, pl. terrorista vagy maffiahálózatok pénzének fehérítésével is gyanúba hozott bankoknak. Egyelőre úgy tűnik, igen, hiszen a jelenlegi állás szerint a törvényesség őrei továbbra is Falcianira vadásznak, és tavaly decemberben az ügyészség hivatalosan is megvádolta, gazdasági kémkedéssel, adatok eltulajdonításával és a kereskedelmi- és banktitok megsértésével az informatikust. A perre – amelyben felpereseként részt vesz volt munkahelye, a HSBC Private Bank és több kliens is – a távollétében is sor kerülhet.

Falciani, miután állítólag az amerikai kormány sugallatára távozott Barcelonába 2012 nyarán, a hivatalos védelem híján túlságosan veszélyes francia földről, 6 hónapot töltött a spanyol börtönökben. Állítása szerint 2013 elején ügyvédei kíséretében Genfbe látogatott, ahol a föderáció két államügyésze felajánlotta neki, ha hajlandó eltemetni az ügyet, megúszhatja börtön nélkül. Az informatikus szerint a svájci hatóságok egyszer sem próbálták megtudni tőle, milyen illegális gyakorlatról szerezhetett tudomást a HSBC alkalmazásában. A helvét föderáció egyébként a nyomozás alapjául szolgáló listák autentikus voltát is tagadja – amit a Le Monde és a francia hatóságok a végrehajtott ellenőrzések alapján cáfolnak.

Máté István grafikája, Magyar Nemzet Online

Máté István grafikája, Magyar Nemzet Online

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az érintett európai kormányok szinte mindent megtettek a notórius adócsalások eltussolásáért, a történtek legpesszimistább értelmezése pedig az, hogy az információk a politikai és gazdasági szereplők közötti alkukban váltak kijátszható adukká.

A francia példában a politikai befolyást az adóhivatal ügyeivel kapcsolatban az ún. Bercy-lakat jelképezi, büntetőeljárás ugyanis csak a gazdasági minisztérium egyetértésével indítható. Ezt az utóbbi években sokszor ismételt kritikák és Veillepeau szerint is, meg kell szüntetni. „Egy mélyen rögzült politikai akaratról van szó. A jelenlegi helyzet ugyanis számos kihágást és összeférhetetlenségi problémát erősít. Az adóhivatal ezt nyomásgyakorló eszközként vagy cserealapként használja… és a miniszter politikai vagy személyes okokból is megakadályozhatja, hogy egy dossziét büntető eljárás alá vonjanak.”

A valódi információk ma egy elit privilégiumai – elérhetővé kell őket tenni mindenki számára

Mindeközben, a tavaly télen mozgósított újságírók munkáját folyamatosan korlátozta, hogy a számlatulajdonosok esetleges törvényszegése csak a nemzeti adóhatóságok információi birtokában bizonyíthatók. A most nyilvánosságra került személyes információk, az ICIJ kereshető adatbázisának nevei esetében legfeljebb igen-igen gyanús esetekről beszélhetünk, hiszen svájci számlával nem tilos rendelkezni – a néhány hónapja rendezett Davis-kupa döntőjéről született viccek szerint pl. ha a nemzeti identitás az adófizetés helyétől függne, Svájc ütközött meg Svájccal. Csak e számlák elhallgatása és a vonatkozó adóterhek megúszása törvényellenes. Azaz a most nyilvánosságra került nevek – a francia humoristától a spanyol autóversenyzőn át a kazah bankárig, és az állítólag többségben lévő háztartásbeli nőkig – egyáltalán nem biztos, hogy adócsalókat azonosítanak be. (Mondjuk a többszörösen elítélt, vagy eljárás alatt álló személyek esetében még makacsabb a gyanú.) De ha így is lenne, tettük gyakran már nem bizonyítható, és gyakran el is évült.

swissBoligan

A Swiss leaks publikációja nyomán talán az a legnyugtalanítóbb tanulság, hogy hat évvel Falciani szivárogtatása után, mintha a 47 országból verbuvált 154 újságíró végezné el azt a munkát, amit a DNEF 420 hivatalnokának és európai kollégáiknak kellett volna annak idején. Vagy még inkább, mintha ők kísérelnék meg valóra váltani Eric de Montgolfier egykori álmát, aki úgy vélte, hogy e „gigantikus ügy” feltárására  egy önálló, esetleg nemzetközi hatókörrel rendelkező nyomozó csoportnak kellett volna létrejönnie. Miközben a korrupció elleni harc különféle szereplői már régen sürgetnek egy effajta európai vagy államközi összefogást, talán a fentebb említett alkuk miatt is, az európai újságíróknak ez láthatóan előbb sikerült, mint a csalások feltárásában költségvetési gondjaik miatt elvileg súlyosan érdekelt államoknak. Épp ellenkezőleg, a végrehajtó hatalomnak alárendelt hatóságok és a kormányzó erők fontos döntései nem a szokásos ügymenet logikáját követték, hanem szisztematikusan a sajtó és a különféle korrupciós botrányok nyomására születtek.

A Le Monde újságíróit idézve, az adócsalásnak a dokumentumokban feltáruló 1001 arca közül a legérdekesebb minden bizonnyal magáé a banké. Ahogy a most nyilvánosságra került részletekből is megállapíthatjuk, a HSBC PB tevékenységével kapcsolatban egyértelmű a törvénytelenség gyanúja. Arról, hogy a különféle államok hogyan viszonyultak a feltárt illegális gyakorlathoz, legközelebb lesz szó.

“A bankok olyan gyorsan alkalmazkodnak, mint a vírusok”

Február 12-én a Carne Cruda (’nyers hús’) közösségi finanszírozású rádiója készített interjút Hervé Falcianival. Az informatikus szerint – bár ő sosem szerette volna, hogy a nevek nyilvánosságra kerüljenek, legfeljebb azok, amelyek a rendszer természetét világítják meg, és csak abban az esetben, ha nem korlátozzák a nyomozó hatóságok munkáját – a Swiss Leaks hatása mindenképp pozitív. Segít abban, „hogy megértsük, hol van a pénz a mai válságban. Hol van az a kontroll, amelyről mindannyian azt hittük, hogy létezik.” Az akadozó spanyolsággal magyarázó Falciani olykor francia és olasz fordulatokat keverve megfontolt, de olykor viccesen talányos válaszaiban, végig többes számban beszélt – a „mi-n” a civil társadalmat, közelebbről adatmunkásokat, újságírókat, jogászokat és velük együttműködő politikai szereplőket értve. „Azt csináljuk, amit a kormányok nem akarnak megtenni.”

Portraits HervŽ Falciani. Affaire fichiers HSBC

Az adatok közlése szerinte természetesen a nyomásgyakorlás eszköze, politikai gesztus. „További információkat kell megosztanunk, lévén a veszély nemzetközi, a problémát nemzetközi szinten kell kezelni is. Sokat beszélnek arról a pénzről, ami kifehéredik, de nagyon ritkán arról, ami befeketül, ami lehetővé teszi a korrupciót, a nyomásgyakorlást, ami lehetővé teszi, hogy mindig ugyanazokat a személyekkel találkozunk a politikai vezetők oldalán. Ha az Európai Parlamentben olyan embereket látunk, mint Juncker, ez a kalóz, aki egész Európa pénzét elvette, akkor megértjük, hogy ez nem maradhat így tovább. Nem hagyhatjuk rá azokra a törvényeket, akik aztán ellenünk fordítják őket.

Falciani szerint mindenütt, így a hatóságoknál is akadnak jószándékú és tisztességes szakemberek, de „szegényeket nem hagyják dolgozni”. Ő hiába próbálta felhívni a francia hatóságok figyelmét a pénzügyi szektor illegális gyakorlatára, csak az adóhatóságig jutott a bejelentése, és ott meg is rekedt. Olaszországban meg kellene változtatni a törvényeket, mert jelenleg csak a csalókat védi, az ő tetteiket mossa tisztára. [Feltehetően a sorozatos olasz adóamnesztiákra is utal, amelyek legális csatornákat nyújtottak az adócsalás tisztára mosásához.] Az amerikai FATCA-hoz hasonló európai szabályozás nem lesz szerinte hatékony, mert “a bankok, mint a vírusok, nagyon gyorsan alkalmazkodnak” az új környezethez és normákhoz. Ezért a megoldás legfontosabb eszköze az lehet, hogy a civil társadalom is képviseltesse magát a pénzügyi szektor ellenőrzésében. „Azon kell dolgoznunk, hogy a valódi információk mindenki számára elérhetőek legyenek, ne csak egy szűk elit számára.

A kérdésre, hogy a spanyol pénzügyminiszter, aki a HSBC elleni vizsgálatot is belengetett a héten, felvette-e vele a kapcsolatot, ahogy ígérte, Falciani azt felelte, hogy a miniszter nem akar további kockázatot vállalni, és „abban bízik, hogy mindez hamarosan elfelejtődik, de téved”. Falciani, akit épp a napokban kért fel a Podemos radikális baloldali párt az együttműködésre, úgy fogalmazott, hogy a Sziriza és Podemos valóban a „mi érdekeinkért küzdenek”, és egyelőre „ők az egyetlenek, akik valódi változást szeretnének elérni”. Végezetül kifejtette, hogy a hozzá hasonló whistleblowerek biztonságának alapfeltétele a sajtó és a nyilvánosság. És ma is úgy gondolja, hiába kényszerül folyamatos óvintézkedésekkel élni, jó döntést hozott 2008-ban, mert „meg kell értenünk, mivel állunk szemben”.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Martin Grandjean blogja.

Tetszett a cikk?

Ha hasznos kezdeményezésnek tartod az Átlátszót, szavazz ránk az Index on Censorship közönségszavazásán, hogy egy újabb nemzetközi díjjal öregbíthessük a hírnevünk.

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom