Bezárás
Menekültek

Az Unió déli határa volt tavaly a leggyilkosabb a Földön, mintegy 3200 migráns halálát dokumentálták

Az utóbbi hetekben, mióta Orbán Viktor és párttársai különös erőfeszítéssel próbálják meggyőzni a még nem emigrált magyarokat a bevándorlók veszedelmes voltáról, sok informatív cikk született a migránsok mibenlétéről, céljairól és jellemzőiről. Viszonylag kevés szó esett azonban arról, hogy maguk az uniós bevándorlási politikák mennyiben felelősek azért, hogy ismétlődően krízishelyzettel kell számolni az EU határmenti államaiban.

Épp egy éve, 2014. február 6-án az Európai Unió egyik híres határvidékén, Ceuta marokkói spanyol enklávé komplex rácsrendszerrel védett csücskében mintegy kétszáz afrikai migráns kísérelt meg egyszerre átjutni, a tengervízbe néhány méterre benyúló mólót és a 6 méter magas kerítést megkerülve, a túloldali, már uniós területre. A környék erdős hegyein akár hosszú hónapokig meghúzódó, többségében fekete-afrikaiak a kora reggeli órákban indultak útnak; az akció nem spontán szerveződött, előző este néhányan már értesítették a családjukat: „Mama, holnap már Spanyolországban leszek!”.

A ceutai csendőrség reggel fél hétkor maximális riadót rendelt el, de a megszokottól eltérően sem a tengeri mentőket, sem a spanyol Vöröskeresztet nem riasztotta. A Tarajal gátja, ahol az átkelésre sor került volna, néhány méterre nyúlik be csak a vízbe. A futva érkező férfiakat a marokkói őrség hiába tartóztatta, gumicsónakokkal, mentőmellényekkel és -övekkel felszerelve (volt, aki üres műanyagpalackokat kötött a derekára) érték el a kerítést, és a túloldalon várakozó spanyol csendőrök meglepetésére nem szárazföldön próbálkoztak, hanem a tenger felé vették az irányt.

Fél nyolc körül, a még sűrű reggeli félhomályban érték el a vizet és a határ spanyol oldalát, amikor a tömegoszlató fegyverekkel felszerelt spanyol csendőrség lőni kezdte őket, többek között gumilövedékekkel és könnygáz- vagy füstgránátokkal, hogy az áttörést megakadályozza. Esetenként az átkelők gumicsónakjait, mentőmellényeit is kilyukasztva, és teljes pánikot okozva a jobbára fiatal férfiak körében; a szemtanúk és az orvosi szakvélemények szerint több áldozat arcát, fejét közvetlenül is érték lövedékek. Aznap minimum tizenöten fulladtak bele a tengerbe a határt őrző rendfenntartóktól néhány méterre.

Ceuta-espigon

A tragédia után a spanyol hatóságok előbb a marokkói rendőrségre próbálták terelni a felelősséget, majd azzal védekeztek, hogy az afrikaiak erőszakkal támadtak rájuk, pl. köveket dobálva, illetve a tömegpánikkal magyarázták a történteket. De hamarosan kiderült, hogy az akció felelőssége elsősorban a spanyolokat terheli, hogy számos állításuk nem felel meg a valóságnak, így pl. nem volt semmilyen fegyveres ellenállás – a hivatalos vélemény még várat magára, az ügyben ma is nyomozás folyik.

Az, hogy egyáltalán tudunk valamit a történtekről, és Ibrahim Keita, Armand Debordo, Daouda Dakole, Jeannot Flame, Ousman Kenzo, Oumar Ben Sanda, Yves Martin Bilong, Joseph Blaise, Larios Fotio, Nana Roger Chimi, Samba Baya, Youssouf és társaik halálát nem egyszerűen egy újabb tengeri balesetként könyvelték el, egy helyi civil szervezetnek és egy spanyol portálnak köszönhető. Ők rögzítették és tették közre a túlélők beszámolóit még február 6-án délelőtt, megkérdőjelezve a hatósági nyilatkozatok hitelét.

Migránsok, civilek, újságírók a transzparens határokért

A szóban forgó eldiario.es portál az egy éves évfordulóra a Határok és Hazugságok című, nyomtatott különszámmal, egy videóval és a jelenlegi tudásunk szerint aznap történeteket aprólékosan rögzítő infografikával, illetve egy vitával is készült. A videó elején láthatóak az áttörés képei is; de hallhatjuk a spanyol rádiós üzeneteket is, pl. arról, hogy kimentsék, ignorálják vagy inkább visszatolják marokkói vizekre a „feketék” testét. Miközben a felvételen a belügyminiszter arról beszél a parlamentben, hogy egyetlen esetben sem került sor a nemzetközi és spanyol joggal is ellentétes azonnali visszatoloncolásra, a képeken láthatjuk, hogyan kísérik át a kerítésrendszer kapuján az egyik átjutott migránst a marokkói oldalra, majd néhány méter után hogyan hagyják magára a bizonytalan lépéseiből ítélve feltehetően sokkos állapotban lévő férfit. Aznap szinte azonnal minden átjutót visszatoloncoltak (az egyikük szerint gumilövedékkel hátba is lőtték, mikor megpróbált elillanni), tehát senkinek sem volt módja arra, hogy esetleg menekültkérelmet nyújtson be, és legális keretek között vizsgálják meg a helyzetét. Továbbá minden holttestet a marokkóiak szedtek ki a vízből (többet 8-9 nappal később), azaz spanyol szempontból tiszta munkának tűnhet az akció; „Ok, perfecto” – halljuk is az egyik rádión.

Az el diario szerkesztősége láthatólag úgy gondolta, a spanyol állam és közvetve az uniós polgárok nevében is zajló határvédelem e gyakorlata mellett nem mehetünk el úgy, mintha mi sem történt volna. Az EU limesein megvalósuló rendszeres és súlyos jogsértések, bűntettek és tragédiák, akárcsak a róluk szóló hazugságok feltárása, az intézményes és politikai felelősség megállapítása és számon kérése pont annyira fontos, mint ha az uniós polgárok jogait sértenék, vagy mint bármely más, közpénzből és a felhatalmazásunkból eljáró intézmény esetében.

ceuta-abra

Többek között ez is elhangzott a jogvédők, civilek és újságírók részvételével múlt csütörtökön rendezett vitán, ahol kiderült, hogy az alapvető kérdésekre ma sem derült fény. Bár a dossziét közelebbről ismerők szerint valószínű, hogy a csendőrök felsőbb utasításra akadályozták meg minden áron, hogy bárki is átjusson – jó négy hónappal korábban 91 személynek sikerült egy hasonló akció –, továbbra sem tudjuk biztosan, miért kellett vízbe fulladnia 15 embernek egy olyan helyen, ahol apály idején akár száraz lábbal is át lehet sétálni. A spanyol hatóságok az áldozatok azonosítását sem tartották fontosnak; de úgy tűnik, általában is jellemző, hogy egy nap múlva eltemetik a halottakat, és nem foglalkoznak a családok értesítésével. Ellentétben a marokkóiakkal, akik több szempontból is kritizálhatók (pl. tucatnyi holttest boncolására összesen két óra alatt került sor, így a halál okaira vonatkozó következtetések erősen megkérdőjelezhetők), de akár több hónapig is tárolják a testeket, esélyt adva a családoknak, hogy megbizonyosodjanak az áldozatok személyazonosságáról.

Egy év alatt azonban előrelépések is történtek: az áldozatok és a túlélők családjai kollektívákba szerveződtek, nekik és a vitában ironikusan „emberi jogi lobbinak” is nevezett, az ügynek elkötelezett, különféle lapoknál dolgozó újságírók kitartásának köszönhető, hogy egyáltalán probléma és politikai vita lett a tragédiából. A bevándorlók határról való visszafordításának törvénysértő praxisát majd 12 éve dokumentálják civilek és kutatók, de a tény csak most jutott el a közbeszéd szélesebb spektrumába. (Paradox módon épp akkor, amikor a kormány úgy döntött, legalizálja a gyakorlatot, a parlament felsőházára váró törvényjavaslatot már nemzetközi és uniós kritika is érte.) Ahogy az újságírók beszámolóiból kiderült, a rendvédelmi szervek és a hatóságok először nem is értették, milyen alapon kérdőjelezhetik meg az ő kijelentéseiket, hogyan vehető komolyan a kvázi bűnözőként beállított migránsok véleménye az övékkel szemben. És a kezdetben valóban reménytelennek tűnő kihívás, a belügyminisztériummal felvállalt konfliktus azért vezethetett eredményre, mert az el diario mellett más, még jobboldali médiumok is beleálltak egy olyan ügybe, amelyről általában csak felületesen, az érintetteknek ritkán szót adva tudósít a sajtó.

A Föld egyik legnagyobb tömegsírja

Egy évvel a tragédia után, múlt pénteken Ceutában, több spanyol városban, Marokkóban és Németországban is megemlékeztek a tragédiáról. 10 napja egyébként újabb hasonló áttörési kísérlettel próbálkoztak egy másik mólónál 180-an, és csak másfél hónap alatt két halálos baleset is volt a térségben. Február 2-án kilenc migráns halt meg, és 12-en eltűntek, amikor csónakjuk elsüllyedt; decemberben pedig az egyik helyi egyesület szerint több órás késéssel mozgósító parti őrség egy másik pórul járt hajó esetében 21 túlélőt és újabb kilenc holttestet, köztük több csecsemőét lelte már csak a Gibraltári-szoros vizében.

Ceuta-MissingMigrants

Ha hihetünk az Eltűnt Migránsok Projekt adatainak, az Unió déli határa volt tavaly a leggyilkosabb a Földön; 2014-ben mintegy 5000 migráns halálát dokumentálták a bolygó különböző országhatárain, és több, mint két harmaduk, legalább 3224 személy a Földközi-tengerben veszítette életét. A tavalyi év egyébként megduplázta a korábbi, 2011-es negatív rekordot, amikor az arab tavasz is fűtötte az átkelni vágyók lendületét. Ha lenne valahol egy vonatkozó emléktábla, akkor a projekt gazdája, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (OIM) szerint, 2000 óta mintegy huszonkét ezer migráns nevét véshettük volna fel rá. Persze nemcsak itt kockáztatnak mindent, akik Európába jönnének, ahogy a Migreurop szervezet alábbi ábrájából is kiderül, az Atlanti-óceán is kiveszi a részét a morbid összeadásokból, és a kontinensen is előfordul, hogy éhen vagy vízbe vesznek (pl. a német-lengyel határon), megfagynak, megfulladnak vagy öngyilkosok lesznek a jobb élet reményében kontinensünkre érkezők. A több európai újság összefogásával 2013-ban indult Migrants Files projekt egész Európa területén 27 ezer halálesetet dokumentált az utóbbi 14 évben. Az adatok természetéből kifolyólag sok a bizonytalanság, az azonban kijelenthető, hogy a trend katasztrofálisan romlik: míg a kilencvenes évek közepén jóval alacsonyabb volt az áldozatok száma, évente több tucat, majd maximum néhány száz; 2000 óta rendszeresen ezer fölé emelkedett, és ma már évi több ezerről beszélhetünk.

ceuta-mortsauxfrontieres

Haláluk legfőbb okaiként a migrációs nyomást szoktuk emlegetni, a kiújuló, sokasodó vagy elhúzódó háborús konfliktusokat, a nyomort, kilátástalanságot, üldöztetést. Ritkán kerül szóba, hogy ezek az emberek – akik persze épp úgy, mint mi, csak egy jobb életre vágynak, vagy épp túlélnének, biztonságban szeretnék tudni a családjukat – azért választják ezeket az életveszélyes útvonalakat, mert nem hagytunk nekik más lehetőséget. Ellentétben pl. azzal a jó ötvenöt millió európaival, akik a 19. században elhagyták kontinensünket, ők nem vehették meg szimplán a jegyet a menetrend szerinti hajóra vagy vonatra. Ellentétben az írek, olaszok, németek, spanyolok, hollandok és persze magyarok millióival, akik a nyomor, az éhhalál, a kilátástalanság vagy a rendszer elől menekülve, esetleg csak a kalandvágytól fűtve vándoroltak ki egykor Észak- és Dél-Amerikába vagy Ausztráliába, azok, akik ma Európába jönnének, egy többszintes erődrendszerrel találják magukat szemközt.

Politikai és rendőrségi alkuk ejtik foglyul a jogállamot

A nemzeti kompetenciákhoz e téren ma is ragaszkodó európai országok bevándorlási politikája és az uniós keretszabályozás drasztikusan átalakult a nyolcvanas évek derekától fogva. Míg korábban a menedékjogra esélyesek sem szorultak arra, hogy kérelmezzék e speciális státuszt, mert „gazdasági bevándorlóként”, azaz potenciális munkaerőként megtalálták a helyüket Európában, ma épp ellenkezőleg, nemcsak a “közönséges” bevándorlóknak, hanem a menekülteknek is számos, olykor szinte áthághatatlan akadállyal kell szembesülniük.

Ezzel is magyarázható az utóbbi hetekben Orbán Viktortól halott „gazdasági menekültek” kifejezés; legális bevándorlási vagy letelepedési lehetőségek híján előfordul, hogy olyanok is kérvényezik a menekült státuszt, akik hazájukból nem üldöztetés vagy életveszély, hanem pusztán a „kilátástalanság” miatt távoznának. A miniszterelnöknél felbukkanó megkülönböztetés a „még befogadható” menekültek és távol tartandó gazdasági bevándorlók között korántsem saját találmánya, a napokban Angela Merkel is hasonló elképzeléseket fejtegetett az Andrássy egyetemen, csak épp ő kívánatosnak nevezte a már munkaszerződéssel rendelkező, azaz jellemzően magasan kvalifikált munkavállalók jövetelét is. Az Európai Unió országai ugyanis gondosan megválogatják, milyen képzettségű, anyagi és társadalmi státuszú „délieket” hajlandóak befogadni, sőt beengedni a közös területekre. Orbán Viktor nem először tesz úgy, mintha valamiféle nóvumot hirdetne meg, miközben – ha retorikája túlzóbb is – tettei európai trendekhez igazodnak.  A kormányfő által óhajtott, „szigorú, a bevándorlást korlátozni akaró politika” ugyanis valójában már régen teret nyert a legtöbb európai országban.

Sőt, az illetékes miniszterek és miniszterelnökök követeléseinek megfelelően az uniós politikák jellemzően csak a közös minimumot írják elő, az egyes országok pedig aztán épp e minimumra hivatkozva rontják le nem egyszer saját progresszívabb gyakorlatukat. 1999, az amszterdami egyezmény hatályba lépése óta elvileg három területen került volna sor a harmonizációra: a „legális” migránsok integrációja; a menedékkérők és menekültek védelme; és a határok ellenőrzése és a „szabálytalan” bevándorlás elleni harc. De már az első ötéves program végén nyilvánvalóvá vált az azóta is érvényes tendencia: politikai akarat csupán a harmadik pontban tapasztalható. Az elvileg nemes célokat felsorakoztató szándéknyilatkozatok és normatív rendelkezések erdeje mögött a szigorítás olyan jól sikerült, hogy az ENSZ menekültjogi biztosa és az Európa Tanács illetékes szerve szerint a menedékjog védelme már nem is valósul meg Európában. Ezen pedig az sem változtat, hogy nőtt a kérelmek száma: míg a nyolcvanas években a kérelmezők 80%-a sikerrel járt, a kétezres években a menekültkérelmek 85%-át elutasították az emberi jogok védelmét teorizáló és ma is rendszeresen hangoztató Európában.

E nem kívánatos bevándorlók távoltartása érdekében az Unió 2002 óta aláírt minden együttműködési szerződésének záradékában szerepel, hogy az adott állam köteles visszafogadni kitoloncolt polgárait, ahogy a fejlődő országoknak felajánlott támogatásokért cserében mindenkitől elvárjuk, Moldáviától a Csendes-óceánig, hogy gondoskodjon róla, csak a megfelelő pedigrével rendelkező személyek jussanak ki az országból. Ez, az externalizációnak nevezett jelenség és gyakran jogsértő megvalósulása a határokon a legszembetűnőbb. Ceuta esetében, a Caminando Fronteras helyi civil szervezetét képviselő Helena Maleno szavaival „a mindennapokban már nem politikai tárgyalások döntenek a bevándorlók sorsáról, hanem a rendőrök egyezkedése”. Az alkuk és pénzösszegek segítségével is olajozott mindennapokban olykor néhány emberélet a tét. A vízben ugyanis már élet-halál kérdése, hogy a spanyol őrség mozgósít-e, vagy inkább bevárja a néhány órával később érkező marokkóiakat, hogy másodikként érkezzen a helyszínre, ahogy a decemberi tragédia során történhetett.

Marokkó augusztusban úgy döntött, két napra „promóciót” hirdet, és nem tartja vissza azokat, akik útnak indulnának: 1300 migráns jutott át spanyol területre. A „promóció” a helyi civilek szerint arra utalt, Rabat több pénzt szeretne. „Nagyon sok helyről jön a pénz, egyrészt a represszióra” – mondja Maleno – „másrészt, mivel az EU-nak kissé fehérítenie is kell a szennyest, sok pénz jön humanitárius projektekre is. Aztán egy nap a pénz elfogy, és Marokkó megnyitja a határokat 48 órára, ez is a tárgyalási folyamat része. Mindeközben Európa és Afrika határán, valamiféle szükségállapotban már nem politikai döntések, hanem rendőrségi alkuk ejtik foglyul a jogállamot.

Ceuta, Melilla … Ásotthalom? – mi haszna egy kerítésnek

Ceuta és Melilla példája korántsem egyedi, és a magyarországi krízishelyzeteket is megidézi. Minél elszántabban küzd az Unió az „illegális bevándorlás ellen”, annál látványosabbá vált a külső határokra nehezedő – valójában a teljes migrációs tömeg töredékét jelentő nyomás. A bevándorlók túlnyomó része ugyanis ma is repülővel vagy normális vízummal érkezik, miközben a határokon újra meg újra kezelhetetlen szituációkat idéz elő a legális utakról kiszoruló érdeklődők fel-feltorlódó tömege. A Kanári-szigeteken, Lampedusán, Ceuta és Melilla kerítésénél, Görögországban vagy majd két éve Magyarországon is felbukkanó „áradat” csak apró csepp az Európába érkező legális bevándorlók teljes halmazához képest. De a tömegszállásokra bezsúfolt, gyakran elzárt, rácsok mögött fényképezett migránsok képei, akárcsak a Földközi-tenger lélekvesztőiről szóló tudósítások mégis azt sugallják, valamiféle folyamatos rohamnak van kitéve a kontinens. A sorozatos balesetek áldozatairól és szerencsés túlélőiről szóló riportok újra meg újra érvként szolgáltak a számos esetben az európai szélsőjobb forgatókönyve szerint zajló vitákhoz (pl. 2011-ben az „arab tavasz” idején), melyek eredményeképp még magasabb kerítéseket és még több börtönszerű tábort építünk, és ha lehet, még több pénzt költünk a határvédelemre.

ceuta-camps2

2010-ben 250 külföldieknek fenntartott tábor volt az EU területén. A pöttyök a zárt, a négyzetek a nyitott intézményeket jelölik. Kékkel a kitoloncolandóknak, pirossal a tartózkodási engedélyért folyamodóknak fenntartott, feketével a két funkciót kombináló táborok vannak jelölve. Szerző Olivier Clochard, Migreurop, Le Monde Diplomatique

Az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján azonban biztosan kijelenthető, hogy Európa határai, akárcsak Magyarországéi, nem reteszelhetőek be – ha ideig-óráig a drasztikusabb fellépés vagy a tragédiák miatt csökken is valahol a próbálkozók száma, a szinte mindenre kész vándorok máshol bukkannak fel. A geopolitikai konjunktúra (háborúk, forradalmak, természeti katasztrófák) és az olyasféle emberi ösztönök, mint a családfenntartás, élni akarás vagy az emancipációs törekvések nem rettennek vissza a mégoly áthatolhatatlannak tűnő akadályoktól sem. Csak épp nagyobb áldozatok árán forog tovább a gépezet. Azt a kerítésrendszert, amit 3-ról 6 méteresre emeltek a spanyol szocialisták, és amelyre éles pengéket szereltettek aztán a konzervatívok, hogy hatékonyabban tartsa távol az „ostromlókat” Ceutában és Melillában, természetesen főleg az EU finanszírozta. A magasítás, sőt, a pengék felszerelése óta sem csökkent a próbálkozók száma, csak a sérüléseik mélyebbek és veszélyesebbek.

Az EU 2007 és 2013 között 2 milliárd eurót fordított külső határainak megerősítésére, ami az Amnesty International adatai szerint háromszor több, mint amennyit a menekültek vagy menedékjogot kérők védelmére költött – idézi az el diario főszerkesztője. Spanyolországban a kontraszt még nagyobb: 9,3 millió euró a menekülteknek és 289,4 millió a határvédelemre. E viszonylag jelentős anyagi ráfordítás eredményeként is, a világ egyik legnagyobb tömegsírjává a Földközi-tenger vált. Miközben a menekültek túlnyomó részét – 2010-ben pl. a UNHCR szerint a menekültek 80%-át – a fejlődő országok fogadják be. A legbeszédesebb példa bizonyára a szíriaiaké, akiknek keserves sorsáról hosszú hónapokig naponta szóltak a hírek. Eközben a 2013-ban nyilvántartott 2,47 millió szíriai menekült túlnyomó többségét Libanon, Törökország, Jordánia, Irak és Egyiptom fogadta be – Európában kb. 60 ezren kaptak menedéket, ebből negyvenezer személyt majdnem fele-fele arányban az alig tízmilliós Svédországban és a nyolcszor nagyobb Németországban fogadtak be. Franciaországnak, amely katonai büdzséjéből amúgy szívesen áldozott volna, feltehetően jelentősebb összegeket is, egy intervencióra vagy legalább a lázadók felfegyverzésére, 2013-ig 1500 szíriai menekültre tellett nagylelkűségéből.

És miközben Párizs egyre lejjebb csúszik a befogadó országok nemzetközi rankingjében, a kormányzó szocialisták meg sem kísérelték, hogy ellensúlyozzák a bevándorlókat kriminalizáló, a menekülteket valamiféle felvállalhatatlan teherként aposztrofáló, dominánsnak mondható diskurzust. Amely már nemcsak a szélsőjobb sajátja; a brit kormány javasolta pl. a tengeri mentőalakulatok csökkentését a sorozatos lampedusai tragédiák idején, nehogy túlságosan felbátorodjanak az átkeléssel próbálkozók. A spanyol belügyminiszter pedig Marine Le Pen itthonról is ismerős formulájával válaszolt a kritikákra: tessék megadni a lakcímet, és akkor majd oda küldjük azokat, akik átjutnak a kerítésen.

Europe, wake up!

Ha érthető is, hogy a jóléti szolgáltatások leépítését szorgalmazó politikusoknak nehezebb érvelniük a menekültekre fordítandó összegek mellett, talán itt érdemes leszögezni, hogy nem magánszemélyek, hanem államok képviselői írták alá azokat a nemzetközi konvenciókat, amelyek többek között a menekültek befogadására, kérelmük rögzítésére és szabályszerű elbírálására köteleznének bennünket. Nem mellesleg épp a gyilkos XX. század európai tapasztalatai ihlették ezeket az egyezményeket. És feltehetően eljött az ideje, hogy részletes és a tényeken alapuló vitát indítsunk az eddigi bevándorlási és határvédelmi politikák költségeiről, morális, jogi, anyagi és emberi áldozatairól és valódi hatékonyságukról.

A gyakorlatban ugyanis a restriktív szabályozás egyfajta vadkapitalista rendszerbe szervezi a kereslet és kínálat viszonyai alapján a migrációs folyamatokat, és folyamatosan termeli a maga igazságtalanságait, tragédiáit, nyerészkedőit és áldozatait.  Miközben az Európai Unió ma jelentős összegeket fordít határainak „védelmére”, ezeken a határokon, akárcsak saját területén és azokon kívül is számos olyan gyakorlatot bátorít és gerjeszt, amelyek olykor törvénysértő módon is korlátozzák a bevándorlók jogait, és további kiadásokkal járnak – ilyen pl. az „illegális” bevándorlók kitoloncolása vagy fogva tartása. 2011-es adatok szerint az EU 27 államában mintegy 570 660 külföldi személyt tartottak fogva a tartózkodási engedélyükkel összefüggésben. A Migreurop szervezet úgy számolja, két évvel korábban, 2009-ben a fogva tartottak felét sikerült visszatoloncolni. Ezek az akciók, a hatóságok, az igazságszolgáltatás és nem utolsósorban a törvényhozás erőfeszítései, hogy a legalitás határán tartsanak egy több szempontból is kétes pedigréjű gyakorlatot, korántsem csökkentették az illegális státuszú migránsok számát, és nem rettentették el az újonnan érkezőket sem.

Tüntetés idén február 6-án a ceutai kerítés előterében, a Tarajal strandján; Robert Bonet, eldiario.es

Tüntetés idén február 6-án a ceutai kerítés előterében, a Tarajal strandján; Robert Bonet, eldiario.es

Nemcsak a migránsokkal foglalkozó civil szervezetek és a témát kutató kollektívák, de az ENSZ és az Európa Tanács is úgy gondolja, hogy a mai költséges, számos kockázattal járó, jogsértéseket és olykor visszafordíthatatlan tragédiákat is elősegítő politikák helyett az elvileg meghirdetett cél, az illegális bevándorlás visszaszorítása jóval hatékonyabb lenne a legális csatornák megnyitásával. Ha a határőrök felfegyverzése, börtönökként üzemelő táborok építése és a tranzitországokkal folyó dicstelen üzletelés helyett az Európai Unió megkönnyítené a migránsok mozgását és az ingázást, és a kontinensünk gazdagságához és státuszához méltó szintre emelné a menekültek befogadásához és integrációjához szükséges létesítményeket, jogi, morális, de anyagi szempontból is jobban járnánk mindannyian.

Ezért is érdemes lenne alaposabban feltárni a politikai vezetők állításai mögött húzódó tényeket, és feltenni néhány kérdést. Valóban olyan hatékonyan küzd a jelenlegi rendszer a maffiák ellen, és nem lehet, hogy a törvényi hézagokban, a senki földjén és a kiszolgáltatottságon hízó, alkalmasint a rendőrség által is ismert hálózatok létjogosultsága épp akkor csökkenne, ha könnyebben lehetne legálisan átjutni a határokon? Nem akkor védhetnénk-e meg nagyobb eséllyel, akiket fekete munkaerőként szippant fel többek között a mezőgazdaság vagy az építőipar, vagy – a szokás szerint a legkiszolgáltatottabbakat – azokat az egyre nagyobb számban érkező nőket és gyerekeket, akik az európai bűnszövetkezetek hálójába kerülnek? Nem lehetséges, hogy a határvidékeken nyíló gyakran egyoldalú munkalehetőségek – Ceutában a lakosság harmada rendvédelmis – is bővülnének, ha az állam szolgáltató és támogató szerepben lépne fel az érkezőkkel szemben? Nem lenne értelmesebb védőnők, tanárok és szociális munkások bérét finanszírozni az uniós forrásokból, mint kerítések építését vagy katonai felszerelést?

És egy ilyen stratégia-változás talán nem épp azoknak a határmenti országoknak lenne érdeke, amelyek hazánkhoz hasonlóan a migrációs nyomás legnegatívabb oldalával szembesülnek? Ahogy a napokban feltartóztatott koszovóiak vagy az Ásotthalom környékén megbújók szituációja is mutatja, a jövőben feltehetően ismétlődő krízishelyzetek kezelésére a magyar állam és az érintett önkormányzatok egyáltalán nincsenek felkészülve. Éppen ezért lenne itt az ideje, hogy Magyarországon is meginduljon egy olyan vita, amely nem a félelemkeltő szólamokra, hanem a tényekre alapozva segít mérlegelni, milyen bevándorlási politika is lenne az ideális és vállalható hazánk számára.

Dobsi Viktória 

Illusztráció: EU-finanszírozta kerítés és golfpálya Melilla határán, José Palazón.

A külön nem hivatkozott adatok a Migreurop kutatói kollektíva 2012-ben, az Armand Colin kiadó gondozásában megjelent Atlas des migrants en Europe c. kötetének tanulmányaiból származnak.

Tetszett a cikk?

Ha hasznos kezdeményezésnek tartod az Átlátszót, szavazz ránk az Index on Censorship közönségszavazásán, hogy egy újabb nemzetközi díjjal öregbíthessük a hírnevünk.

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom