Bezárás
Egyéb

Kiszabadítani a politikai rendszert az elitek fogságából – Görögország választ

A Szirizát sokan veszélyesnek és felelőtlen populistának látják vagy láttatják, a leköszönő kormányfő politikai huliganizmussal vádolja őket, a görög választók mintegy 35%-a mégis hajlik rá, hogy most vasárnap bizalmat szavazzon nekik. Káoszt hoz majd vagy sem, győzelme esetén a radikális baloldali pártszövetség mindenképpen paradigmaváltásra készül. Esélyeiről Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológust kérdeztük, aki másfél évet töltött az országban, és tavaly könyve is megjelent a görög válság politikai gazdaságtanáról.

– A Macropolis portálon megjelent számítások alapján Görögország 2010 májusa és 2014 nyara között majd 227 milliárd euró kölcsönt kapott, ennek nagy részét az eurózóna államai állták (194,8 Md) a maradékot pedig az IMF (31,9 Md). Az összeg mintegy 11%-át, 27 milliárdot fordított a görög állam saját primér szükségleteire, a maradékot pedig az államadósság finanszírozására. Következésképpen az ún. mentőcsomag túlnyomó része, ahogy mondani szokás, az „európai adófizetők pénze”, olyan pénzintézetekhez vándorolt, amelyek korábban bespájzoltak a görög államadósságból, elsősorban az eurózóna legnagyobb bankjaihoz. Miért volt erre szükség?

GRpogatsa

Pogátsa Zoltán

– Alapvetően azért, mert ezek a bankok nagyon nagyok, és valóban nagyon bevásároltak a görög adósságból. Mark Blythnak van erről egy nagyon jó könyve, az Austerity, ahol részletesen leírja, hogy ezek a bankok nagyobbak a saját anyanemzetükhöz képest, mint az amerikaiak voltak az USA-hoz képest. Az Egyesült Államok esetében megijedtünk, hogy rendszerkockázatot jelentenek az AIG-k, Lehmanok vagy Goldman Sachsszok. De a Deutsche Bank, az ING vagy a BNP Paribas arányosan jóval nagyobbak az európai szuverénhez képest, mint amerikai társaik voltak. És olyannyira bevásároltak, hogy volt olyan pillanat, amikor csak a francia bankrendszerben a francia GDP 20%-t kitevő görög adósság volt. Igazából nem kell az összes adósságnak bedőlnie, hanem elég egy részének ahhoz, hogy e bankok pozíciója megrendüljön, ami az északi államok és az eurózóna megrendüléséhez vezetett volna. Amikor kitört ez a görög válság, akkor az első nyilatkozatában Merkel azt mondta, hogy benne van a Stabilitási és Növekedési Paktumban, hogy nem mentünk ki senkit. Majd két héten belül feltehetően beszélt a frankfurti bankárközösség résztvevőivel, akik meggyőzték arról, hogy nem jó, ha hagyjuk ezeket a bankokat nehéz helyzetbe kerülni, mert azt az eurózóna is meg fogja érezni.

GR-debt

– A „mentőcsomag” feltétele volt egyrészt, hogy a görög állam átütemezés és 2012 februárjáig leírás nélkül törlesszen, másrészt pedig az utóbbi jó négy év brutális megszorításai. Mindkét feltételnek volt némi morális felhangja is – a máig uralkodó narratíva szerint a periféria megsegített országainak nemcsak ún. strukturális reformokra van szükségük, hanem egyfajta leckére is, hogy megtanulják, szorgosabban kell dolgozniuk, nem szabad csalni és hazudni, és csak addig nyújtózzanak, ameddig a takarójuk ér. Ez a stratégia az érintett országokban a társadalmi, gazdasági és politikai mutatók alapján is elég destruktív volt, de az EU népszerűségét sem növelte – ki az, aki profitált belőle?

– Észak-Európában van egy széles körben elterjedt őszinte meggyőződés, hogy az eurózóna és ezen belül Dél-Európa problémáit az okozta, hogy a növekedés időszakában ezek az országok „túlnyújtózkodtak” és eladósodtak, illetve felelőtlen költségvetési politikát folytattak. Amikor Merkel, Schäuble vagy mások ezt mondják, akkor valóban hiszik, hogy ez történt. A megközelítéssel az a legfőbb gond, hogy homogén entitásként kezeli a nemzetállamot; azt feltételezi, van olyan, hogy „a görögök”. Ez a megközelítés azon alapul, hogy a választók, akik négyévente szavaznak valamilyen pártra, mindenről informálva vannak, amit a politikai elit csinál. De a dolog nem ilyen egyszerű.

Ha megnézzük a görög államadósság kialakulásának a történetét, akkor a legnagyobb tételek esetében be lehet bizonyítani, hogy a választók csak akkor értesültek a machinációkról, amikor már késő volt. Pl. egyszer csak előállt a fiatal Papandreu megválasztott miniszterelnökként 2008-ban és bejelentette, hogy a Goldman Sachs egy évtizeddel korábban az olasz és a görög államnak felajánlotta, hogy deviza swapokkal úgy átütemezi az adósságaikat, hogy az Eurostat felé az kevesebbnek fog tűnni. A Goldman magas díjat kapott érte, a görög állam viszont óriási veszteséget könyvelt el a konstrukción.  És volt három olyan választás, ahol úgy szavaztak a görögök, hogy erről nem tudtak. Több más, jelentős adósságnövekménynél lehetne bizonyítani, hogy csak később értesültek róla. Abban a pillanatban, hogy a görögök megértették, mit is művel a politikai elitjük, el is pártoltak tőle. Azért van most helyzet, azért került a Sziriza kormányképes állapotba, és kétséges, hogy a Paszok bejut-e egyáltalán a parlamentbe, mert a görög választók felelős módon új, friss politikai erők felé fordultak.

Azt mondani, hogy egy komplett nemzet felelős az imprudens fiskális politikáért, az valami hihetetlen leegyszerűsítés. És meglepő, ha bárki, aki ismeri saját nemzetállama komplexitását, érdekellentéteit, ilyen homogenitást feltételez egy másik nemzetállamról. Ezzel a logikával minden magyar mindig felelős az összes magyar kormány dolgaiért… Persze a németországi rendszer, így a pártfinanszírozás, amennyire én ismerem, átláthatóbb, tényleg el kell számolni a politikusoknak, hogy ki finanszírozza őket. Bár ott is kiderülnek időről-időre turpisságok, elég ha pl. a Quandt-ügyre gondolunk. De azt se felejtsük el, hogy az 5 legnagyobb görögországi korrupciós botrány német cégekről szólt (Siemens, Ferrostahl, DB leányvállalatok, stb.) Közismert pl. hogy a Siemens végigkente Európát… Németországban és főleg Skandináviában mindazonáltal jobb a számonkérhetőség, kisebb a rés a politikai elit és a választók között.

– Tehát, amikor Angela Merkel azt állította, hogy a déliek nem dolgoznak eleget, mert több szabadnapjuk van egy évben, vagy korábban mennének nyugdíjba, akkor nem tudott róla, hogy téved?

– Ezeket az állításokat az Eurostat adatai tételesen cáfolják, ezt be is mutatom a könyvemben. De Merkelnek nem ez volt a fő mondanivalója, hanem az, hogy a kormány vitt imprudens fiskális politikát. A „keveset dolgoznak , hamar nyugdíjba mennek” vonalat bizonyos sajtóorgánumok nyomták, vagy felelőtlen vitákban, tévéműsorokban hangzottak el. De látni kell, hogy a görög államadósság a nyolcvanas években ment fel szinte a semmiből a GDP száz százaléka felé, tehát ’93-ban már gyakorlatilag ott volt, ahol az eurózónába belépéskor, illetve az azt követő krízis környékén. Erről ritkán szoktak beszélni. Másrészt ez az összefüggés – a politikusok lopnak-csalnak-hazudnak, és amikor erről a választók tudomást szereznek,  akkor váltanak – épp arra kellene, hogy indítsa Angela Merkelt, hogy támogassa a Szirizát vagy a spanyol Podemos pártot.

És ha már moralizálunk, akkor ne felejtsük el, hogy 1953-ban Franciaországnak és Németországnak is elengedték, a mostani göröghöz mérhető adósságállományát. Ha a németeknek vissza kellett volna fizetniük az államadósságot, nem lett volna Wirtschaftswunder, gazdasági csoda, hanem ugyanaz következett volna, mint az első világháború után, amikor Keynes ma már híressé vált jóslatában előre vetítette, hogy ha a németeket az első világháborús adósság visszafizetésére kötelezik, akkor ott weimarizálódás lesz és Hitler. És ez is lett. Ebből okulva a 2. vgh. után a németek óriási adósságállományát elengedték. Nekem az a tapasztalatom, hogy erre a mai német generációk nem emlékeznek; rengeteg igen tanult, társadalmilag aktív némettel vagyok kapcsolatban, és amikor ezt megemlítem nekik, akkor hitetlenkedve néznek rám.

Londoner Schuldenabkommen; az 1953-as londoni adósságkonferencia

Londoner Schuldenabkommen; az 1953-as londoni adósságkonferencia

– A konkrét politikai döntések mennyire voltak átláthatóak – tudjuk-e hogy az európai tárgyalópartnerek milyen strukturális átalakításokat, milyen intézkedéseket szorgalmaztak, hogy a görög kormány vagy a hitelezők mennyire ragaszkodtak pl. ahhoz, hogy nyolc ízben csökkenjenek a nyugdíjak, vagy hogy legyen a visszavágott minimálbér mellé egy fapados is, a 25 éven aluliaknak?

– Ez eléggé transzparens, a memorandumokról a görög sajtó rendszeresen beszámolt, akárcsak a felek álláspontjáról és a születő kompromisszumokról. A probléma először is az, hogy a trojka egész válságkezelése nem a megfelelő problémára ad választ. Az államadósság, ismétlem: 81 és 93 között jött létre; 93-ban az országot épp az euró bevezetése mentette meg a csődtől, mert ennek köszönhetően a német szintre csökkent az előtte egekben lévő piaci adósság-újrafinanszírozási rátájuk. Ha a cél az államadósság csökkentése, akkor első lépésként nem azt kellene megértenünk, mikor és hogyan is jött az létre?

Ha belepillantunk ezekbe a memorandumokba, olyan ostobaságokat találunk, amelyeket egy közgazdászhallgatónak is észre kellene vennie. Ott van pl. egy grafikon, amiről kiderül, hogy a görög szociális transzferek vagy a közalkalmazottak juttatásai semmivel sem nagyobbak mint az uniós átlag, sőt a szociális transzferek esetében még kisebbek is. Mellette pedig ott van a szövegben, hogy túlságosan nagyok ezek a kiadási ráták, és ez okozta az eladósodást. Az a szó, hogy offshore, egyszer sem szerepel, és amikor volt szerencsém erről megkérdezni a tárgyalások azon résztvevőjét, aki az Európai Bizottságot (EB) képviselte a trojkában Görögországgal szemben, akkor először ki akarta kerülni a kérdést, majd izzadva bevallotta, hogy valóban nem szerepel ez a szó a szövegekben. Nekik nincsenek erre adataik, vagy ha vannak, akkor nem nyilvánosak- mondta. Hogy lehet úgy válságkezelést csinálni Görögországban, hogy mindenki tudja, hogy az országból Ciprus, London vagy Svájc felé özönlik ki a tőke, adózatlanul, de az offshore probléma fel sem merül? És miközben egy teljesen hibás diagnózissal dolgoznak, a saját adataik sem igazolják a saját következtetéseiket?

A válasz szerintem az, amit episztemológiai hübrisznek hívunk. Elsőre lehet, hogy furán hangzik, de azt jelenti, hogy vannak olyan szakmai közösségek, amelyek annyi idő töltenek el egymással, hogy már nem a racionális vitákban dől el az álláspontjuk. Olyan homogén szellemi közegről van szó, ahová az újonnan érkezők csak azon az áron jutnak be, ha elfogadják az alapfeltételezéseket. Ahogy írom is a könyvemben, az IMF európai igazgatója egyszerre csak felállt, és írt egy levelet Christine Lagarde-nak, hogy „amit csinálunk, az marhaság”. Az IMF kutatási anyagai rendszeresen leírják, hogy amit az IMF csinál, az hülyeség. Míg a kutatórészleg nagyon jó dolgokat ír, a másik, a megállapodásokat kötő, támogatásokat nyújtó részleg, mintha mi sem történt volna, folytatja az ostoba, harminc éve megszokott, washingtoni konszenzusra épülő programját.

Ezek az emberek nem nagyon gondolkodnak, nem nagyon olvassák a saját közgazdászaik írásait, nem érinti meg őket a kilépő munkatársaik kritikája, hanem olyan, máshonnan is ismerős technokrata szervezetként működnek, ahol az ortodoxiát ráadásul iszonyúan pökhendien és az intézmény presztízséből adódó magabiztossággal képviselik, ezért is beszéltem hübriszről. Hihetetlen arroganciával képviselnek olyan elveket, amelyekről elég sok oldalról bebizonyították már, hogy marhaságok.

– De az IMF-n kívül, a „trojka” másik két tagja, az EB és az EKB képviselői is követték ezeket a folyamatokat, nem is beszélve az egész politikai hátszeléről…

– Ezek igazából az IMF receptjei, az EKB és a Bizottság ilyen típusú válságkezelésben nem vett részt korábban, de általában véve is erre a technokrata szintre jellemző, hogy ugyanaz az ismeretelméleti közösség . Neoliberális meggyőződésű technokraták, akik csak ezt a világot ismerik, ezt gondolják „A” Közgazdaságtannak, és mindent, ami ettől eltér, azt veszélyesnek, ironikusan „unortodoxnak” vagy komolytalan humbugnak tartanak. Az igaz, hogy van efölött egy politikai szint, de ezzel meg az a probléma, hogy ha valóban kibontottuk volna a helyzet egészét, mint ahogy most a Sziriza várhatóan megteszi, akkor itt irtózatos politikai érdekek sérülnének.

Egyrészt Görögországon belül a komplett gazdasági elitnek el kellene számolni azzal, hogy az utolsó évtizedekben hogyan vette meg kilóra a kormányokat, a politikai elitet. Itt ugyanaz történik, mint rengeteg más országban, pl. a sajtó gazdasági konglomerátumok kezében van, és a görög független újságírók azt mondják, hogy gyakorlatilag nincs hova írni, a mainstream sajtóorgánumokat politikai céllal használják. A választásokon a pártok finanszírozása áttekinthetetlen, nem lehet tudni, hogy melyik politikust ki mire finanszírozza. A politikai elit előnyös szabályozási és adózási feltételeket, hatalmas közbeszerzési megrendeléseket nyújt cserébe, elnézi az offshore-t – tehát a foglyul ejtett állam tipikus esetéről van szó.

Na most, az a baj, hogy nem Görögország az egyetlen foglyul ejtett állam az EU-ban. Ha ezt a szelencét kinyitjuk, akkor nagyon hamar világossá válik, hogy miért nincs európai szinten sem politikai akarat arra, hogy ezzel elkezdjünk érdemben foglalkozni. Ha pl. kinyitnánk az offshore elszivárgások problémáját, akkor rögtön kiderülne, hogy annak egyik legnagyobb célpontja a londoni központú offshore hálózat. Máris érintett az Egyesült Királyság, de Ciprus, Luxemburg is. Ezt a problémagócot nyilván nem vállalja fel az EB: látens konszenzus van évtizedek óta, hogy nem bolygatjuk a tagállamok vagy Svájc offshore státuszát; meg nem kezdünk el azzal foglalkozni, hogy egy adott országban hogyan működik a foglyul ejtett állam, mert rengeteg más országban is hasonló működést találnánk, és akkor az efféle kérdések exponálódnak Európa-szerte, hogy ki finanszírozza a pártokat, hogyan működik a sajtó. Ennek a neoliberális berendezkedésnek nem volt politikai érdeke, hogy egy ilyen periferális probléma esetében, mint Görögország, exponálódjon a neoliberális architektúra.  A neoliberalizmus a piaci mechanizmusok erősítését hirdeti, kormányra kerülve azonban plutokrata nepotizmust hoz létre, és ténylegesen csökkenti a versenyt és a demokráciát is.

– Lehet, hogy ez az, amit a spanyol Podemos szimplán „Kasztnak” nevez? Visszatérve a választott stratégiára: ez drasztikusan megnyirbálta a nagy gyűjtőpártok népszerűségét, de főleg a hagyományos szociáldemokrata formációk támogatottsága apadt látványosan; a Paszok az eltűnés határára került, de meredek lejtőn egyensúlyozik pl. a spanyol és a francia szocialista párt is. Így az, hogy a görög radikális baloldal kormányzás közelbe kerülhet, nemcsak az eurózóna stabilitásával kapcsolatos félelmeket erősítette, hanem azt a reményt is, hogy egy baloldali alternatíva esélyt kap Európában. Ön, ha nem tévedek, maximum egy évet ad a Szirizának – miért?

– Igen, ezek a hagyományos franchise-zal rendelkező, mainstream, szocdem pártok bemozdultak a liberálisok helyére, nem meglepő, hogy a liberálisok egy csomó parlamentből kiestek, mert a mainstream szocdemek (PASOK, Gyurcsányi MSzP, Neue Mitte SPD, New Labour stb.) léptek be a helyükre. Ez azt is jelenti, hogy létrejött egy vákuum a hardline kommunisták és a liberálissá vált szocdemek között, amit idővel betöltenek az ilyen Sziriza-Podemos, vagy a horvát ORaH-szerű formációk. Az, hogy Görögországban nem vált be a stratégia, hogy eltussoljuk a helyzetet, és pici, periferiális országként ráfogjuk, hogy mindez a saját hibájuk, hanem épp ellenkezőleg: ma súlyosabb a gazdasági és társadalmi helyzet, mint 5 évvel ezelőtt, az politikai értelemben azt a veszélyt is jelenti a neoliberális konszenzust elfogadó gazdasági-politikai elitek számára, hogy megjelenik egy újabb narratíva. A domináns narratíva kivételesnek állította be a görög helyzetet, és jót nevetgélhettünk azon, hogy a görögök lusták, korruptak stb…

GRparlament

Az, hogy a Szirizát egy éven belül meg lehet buktatni, az szerintem nagyon evidens, mert irtózatos érdekek mozdulhatnak meg nemzeti és nemzetközi szinten is ellenük, és ezermillió módja van egy kormány ellehetetlenítésének. Azt gondolom, hogy nem az lesz a hozadéka a Sziriza kormányzásának, hogy sikerre visznek egy egyébként szerintem koherens gazdaságpolitikai elgondolást, hanem az, hogy egy másik narratívát bevisznek a köztudatba. Egyszerűen el fogják mondani, hogy ők hogyan látják ezt az egészet, nagyjából azt, amiről eddig beszélgettünk, és exponálják ezt a fenntarthatatlan helyzetet, amit a harminc éve kialakult nyugati társadalmi berendezkedés jelent. Ez szerintem már óriási előny lehet: iszonyatos nemzetközi figyelem irányul feléjük, és ha ügyesek, akkor el tudják mondani a saját álláspontjukat, még mielőtt megbuktatnák őket.

– Egy év alatt mit lehet megvalósítani a programból?

– Leginkább semmit. Látni kell, hogy nagyon szorít az idő. A görög pénzügyminiszter most nyilvánvalóvá tette, hogy kb. négy hét van a választások után arra, hogy az ország valamiféle megállapodásra jusson, lévén, hogy nem kapták meg a decemberben esedékes hitelrészletet. 2015-ben nagy adósságrészeket kell megújítani. Ez a piacról nem fog menni, főleg mert a Sziriza miatt a piaci újrafinanszírozási hozamok fel fognak menni az egekbe, tehát csak intézményi befektetőkre számíthatnak. Ezért a trojkával, Merkellel, Junckerrel újra kell tárgyalniuk a megállapodást. És a Szirizának meg kell győznie arról Merkelt, hogy egy növekedésorientált válasz jobb, mint az eddigi, megszorításorientált, és ha ez sikerül, akkor finanszírozzák meg ezt úgy, hogy legyen kockázata a trojkának is. Olyan kötvényekkel, amik akkor fizetnek kamatot, ha van növekedés, hogy ne csak Görögország viseljen kockázatot, de a trojka is tudja, hogy növekedés hiányában nem kapja vissza a pénzét.

Ha nincs megállapodás, akkor Görögország konkrétan csődbe mehet. Van az a híres amerikai mondás, hogy „ha 100 dollárral tartozom a banknak, az az én problémám, ha 1 millió dollárral, az a bank problémája” – és ez a legerősebb ütőkártya Ciprasz kezében.  Erre már mondták azt Merkelék, hogy menjenek csak csődbe, de ez vagy egy blöff, és egy tárgyalási pozíciót építenek, vagy ha tényleg elhiszik, akkor irtózatosan naivak. Valószínűleg arra építenek, hogy a görög adósságállomány az utóbbi években átpakolódott a nagy bankoktól az EKB-hoz, és most itt van a nagyobbik része. De azt nem gondolhatják komolyan, hogy Görögország bedőlése, az EKB-ban lévő adósságállományon keresztül, ne jelentene veszélyt az eurózónára, hogy ne mennének fel azonnal az újrafinanszírozási ráták pl. Spanyolországban. A végkifejlet azon múlhat, mennyire tudják őket beijeszteni Cipraszék a csőd lehetőségével.

– Tehát arra sem lesz elég idejük, hogy az ígéretekhez híven, és a tavaly megnyert önkormányzatokban bevezetett intézkedésekhez hasonlóan, megpróbálják mérsékelni azokat az állapotokat, amit sokan humanitárius tragédiának is neveznek?

– Amennyiben nyernek, az optimista szcenárió az, hogy Merkelék belátják, hogy itt valami másra van szükség, és megfinanszírozzák a növekedésorientált 3. memorandumot, és akkor a Sziriza elkezdhet kormányozni, és megvalósíthatja a programját.  A másik szélsőséges opció az, hogy nincs megállapodás, és Merkelék egy ponton széttárják a kezüket, és azt mondják, hogy menjetek nyugodtan csődbe. E kettő között igazából bármi létrejöhet, én azt tartanám optimális kimenetnek, hogy kompromisszumot kötnek, amire azért kevés az esély, mert másfél évvel ezelőtt, amikor először felmerült, hogy 3. csomagra van szüksége a görögöknek – a holland pénzügyminiszter kottyintotta el valamilyen sajtótájékoztatón, hogy szerinte az ország nem lesz képes piacról finanszírozni magát 2015-től –, akkor elképesztő felháborodás volt, nemcsak Hollandiában, hanem Németországban is. Tehát azt a közvéleményt, amit az elmúlt években megdolgoztak, és sziklaszilárdan hiszi a narratívát, hogy ezek a görögök lusták, nem dolgoznak és ez – ahogy Schäuble fogalmazott – egy feneketlen hordó, most átállítani egy olyan pályára, hogy fizessünk még egy memorandumot, és teljesen más filozófiával költsük a pénzt a görög szegényekre, ez nagyon-nagyon nagy munka. De bármi lehet, iszonyatosan nehéz megjósolni a jövőt.

– Merkeléken az északi államokat érti, vagy az egész eurózónát ő képviselné? Elképzelhető egy olyan felállás, amelyben a latin államok a görögök mellé állnak, mert nekik is érdekük lenne egy stratégiaváltás?

– Az összegek nagy részét az Európai Központi Bank (EKB) állja, ennek nettó befizetői ebben a játszmában az északi államok, mindenekelőtt Németország. A „ Merkelék” tehát egy  releváns egyszerűsítés, idevehetjük azokat az eurozóna országokat, amelyek az EKB befizetői. A támogatottaknak ugyanez a szerkezet ad segítséget; az írek, spanyolok, portugálok már kaptak, és ha nagy baj van, akkor az olaszok, franciák is erre a mechanizmusra lesznek szorulva, ebből a szempontból ők nem játékosok.

A Sziriza szimpatizánsai 2012 nyarán, akkor nem sikerült kormányra kerülni

A Sziriza szimpatizánsai 2012 nyarán, akkor nem sikerült kormányra kerülni

– A Sziriza esetleges győzelme után feltehetően fontos lesz az is, milyen támogatásra számíthat a társadalmi mozgalmak és szervezetek részéről. Hogy látja a pártszervezet belső erővonalait és civil társadalom állapotát? Milyen belső feszültségekkel vagy problémákkal kell majd számolniuk?

– Elvileg adott 3 lehetőség. Az első, hogy nem nyernek, a második, hogy megnyerik egyedül, a harmadik pedig, az hogy koalícióban kezdenek kormányozni. Most úgy fest, hogy a Potami nevű párttal lenne jó koalíciót kötni, mert a Sziriza egy konglomerátum, rengeteg különböző irányzatból kovácsolták össze, a nagyon radikális baloldaltól az egészen mérsékelt szocdemekig. Ezért a legjobb az lenne, ha a kormányzás feszültségei inkább a két párt között artikulálódnának. míg ha csak egyedül kormányoznak, akkor valószínűleg nagyon hamar megjelennének a belső törésvonalak. Egy másik probléma az, hogy nincs kormányzati tapasztalatuk, és olyan, a jobboldallal szimpatizáló szervezeteket is kellene vezetniük, mint a rendőrség vagy a hadsereg. Azaz miközben kifelé a kormány vívná a csatáját az új memorandumért, elég komoly belső feszültségeket is kellene majd kezelni. Ráadásul elkötelezték magukat, hogy elszámoltatják az oligarchákat.

– Az idén más országokban is starthoz áll az újbaloldal, a spanyol Podemos egy éven belül több vokson is megméretteti magát, és egyelőre úgy tűnik, a győzelemre is esélyes. A Sziriza esetleges sikere átfogóbb változások előhírnöke is lehet a kontinensen?

– Mint fentebb is mondtam, ez az alternatív narratíva erősödni fog. Eddig Európa-szerte a kevésbé aktívan tájékozódó közönség soraiban ez a „Merkel-féle” narratíva terjedt el, tehát a hétköznapi szavazó elfogadta ezt a nagyon felszínes magyarázatot arról, mi is történik Európában. Most ez láthatólag nem vezetett eredményre, és azzal szembesülnek majd a választók, hogy még sincs olyan nagy nyugi, mint ahogyan ezt eladták nekünk, mégsem oldódott meg a válság. Remélhetőleg minél több ember elkezd majd tájékozódni, ez az igény már érződik is a nemzetközi sajtóban. Ami felerősíti annak a lehetőségét, hogy ezek az alternatív,  a történéseket részletesebben és valósághűbben visszaadó narratívák teret nyerjenek. Ami nyilvánvalóan segíti azokat a politikai erőket, amelyek ezt megjelenítik, még akkor is, ha a Sziriza konkrétan kudarcot vallana; ezt a narratívát már nem lehet majd leradírozni.

Podemos owen Jones

Alekszisz Ciprasz, a Sziriza elnöke és Pablo Iglesias, a spanyol Podemos főtitkára, a tavaly alakult párt madridi meetingjén, 2014 novemberében. Juan Medina / Reuters.

– Egy most megjelent interjúban Dimitriosz Papadimulisz, a Sziriza EP-képviselője úgy fogalmaz, hogy „egyenrangú tagja akarunk lenni az Uniónak, egyenrangú demokrácia, és nem egy halott gyarmat.” Valóban gyarmatként működnének az EU egyes országai vagy ez túlzó retorika?

– Én sosem szerettem az ilyen erőteljes kifejezéseket, szerintem az nem segít a konfliktusok megoldásában, ha antagonisztikus és hangulatkeltő kifejezéseket használunk. A gyarmat nagyon egyértelmű függést feltételez, ahol nincs a leigázottaknak beleszólása abba, hogy mi és hogyan történjen. Görögországban, ha foglyul ejtve is, de formálisan egy demokrácia működik, épp most látjuk a Sziriza sikere kapcsán, hogy esély van a változásra, belső mechanizmusokkal egyértelműen lehet javítani a helyzeten, ez nem egy gyarmati működés. Egyszerűen az van, hogy az EU tagállamainak belül kell kiizzadnia, hogy az EU mint közösség rendbe jöjjön. Először az egyes tagállamokban kell oda eljutni, hogy újra bevezessük a demokráciát, és gyakorlatilag kiszabadítsuk a politikai rendszert az elitek fogságából.

– Tehát nem beszélhetünk gyarmatokról, de demokráciáról sem – ami tényleg sokkal megnyugtatóbb…

– Formális értelemben van demokrácia, vannak választások, a Sziriza elindulhat, és meg is nyerheti. Csak ez eddig egy zsebre vágott demokrácia volt, de úgy néz ki, hogy rengeteg munkával és a választók számára fontos elköteleződésekkel nyerni is lehet e keretek között. Ráadásul iszonyatos ellenszélben: ne felejtsük el, hogy a Szirizának nem volt saját sajtója, és a vele ellenséges nemzeti és nemzetközi média össztüzében került ilyen helyzetbe. Ha valaki olyanokat mond, amire az emberek rezonálnak, akkor még mindig lehetséges ez. Azt majd meglátjuk, hogy kormányon mit csinálhatnak meg és mit nem. Abban egyetértek az idézett képviselővel, hogy függő helyzet van, és interdependenciák vannak, de erre a gyarmat szó nem jó, és bénitólag is hat. Ahol gyarmat van, ott nincs lehetőség aktívabban részt venni a demokráciában. Nem  hiszem, hogy az tenne jót, hogy ilyen leegyszerűsítésekkel tovább élesítsünk egy már így is nagyon komplex helyzet komoly ellentétein.

– A görög válság politikai gazdaságtanáról tavaly megjelent könyve végén listázza a kilábaláshoz szükséges javaslatait, van ezek között olyan, amit Magyarországon is érdemes lenne megfontolni?

– Szerintem az egész nyugati világra igaz az, hogy olyan helyzetben van, mint Görögország – kivéve a skandináv államokat. Északon a jóléti állam miatt létezett egy erős középosztály, amely nem engedte, hogy a neoliberális típusú foglyul ejtett állam kialakuljon, és ha ilyen irányba mozdultak el, akkor nagyon hamar korrigált a politikai rendszer; a skandináv szocdem pártok sosem váltak „harmadik utassá”. Tehát nagyjából Skandinávián kívül gyakorlatilag mindenütt az van nyugaton, amin az USA-t és az EU államait is értem, hogy átláthatatlan a viszonyrendszer a gazdasági és a politikai elit között. Ma már a sajtó-gazdaság-politika összeolvadása nem csak görög sajátosság, hanem rengeteg államra, Magyarországtól, Szlovákián át az Egyesült Királyságra vagy az USA-ra egyaránt  jellemző.

A helyzet: a „válságkezelés” nyomán rekordmagasságba szökött az államadósság, most a GDP 175%-nál jár, és jó 40 ponttal magasabb, mint a krízis kezdetén volt. Négy év alatt egymillió munkahely semmisült meg; az aktív lakosság jó negyede, a fiatalok több, mint fele munkanélküli – de csak 10-15% -uk kap segélyt, kb. 3-6 hónapig, ennek elteltével pedig a betegbiztosításuk is ugrik. A jóléti juttatások és munkavállalói jogok drasztikus megnyirbálása és a vásárlóerő három év alatt 37 ponttal való visszavágása (a nyugdíjak a felükre apadtak, a minimálbér bruttó 751-ről 580 euróra, 25 év alatt pedig extramini bér jár: 511 €) eredményeként a lakosság mintegy 35 %-át, majd négymillió embert fenyeget a szegénység és a kirekesztettség.

A Sziriza négy pilléren nyugvó programjának ezért is lett első pontja a humanitárius válság elleni küzdelem, erre becsléseik szerint 1,8 milliárd eurót használnának fel, és 6 és fél milliárdot költenének a növekedés beindítására. A második és a harmadik pillér a gazdaság újraindítása, és a „munka visszahódítása”, negyedik pedig az államreform. 300 000 munkahely létesítését tervezik, részben a jövedelmek növelése, így a minimálbér visszaállítása nyomán beinduló fogyasztásra alapozva. Felhagynának a privatizációval, és a szociális alrendszereket sújtó megszorításokkal. Nem szeretnének kilépni az euróból, egyensúlyi gazdálkodást ígérnek a 11,4 Md-ra becsült tervek megalapozásaképp, de ez nem lesz lehetséges az államadósság visszafizetési kondícióinak újratárgyalása nélkül.

Dobsi Viktória

Korábbi cikkünk a témában:

Görögországban  minden komolyabb oknyomozás független újságírókhoz köthető

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom