Bezárás
Egyéb

A francia dzsihadizmus természetrajza – így nevelkedtek a párizsi vérfürdő tettesei

A megdöbbenés és a gyász első gesztusai után a kérdések kerekednek felül a párizsi terrortámadások ügyében, így azok is, amelyek a társadalom és az állami intézmények felelősségét firtatják a dzsihadisták „fabrikálásában”. A közel-keleti hadszínterekre a becslések szerint 1000-1200 harcosjelöltet exportáló országban újult erővel folyik a szembesítés: a terrorelhárítás klasszikus eszközein túl, mit kezdhetünk a rendszerszinten termelt erőszakkal?

A fiaink megölték a testvéreinket” – summázta a januári merényletek egyik lehetséges tanulságát egy gimnáziumi tanárok által szignált tribün a Le Monde-ban:

Mi, egy rosszul működő állam hivatalnokai; mi, egy olyan iskola tanárai, amely a köztársaság értékeinek útján őket és oly sok társukat is az árok szélén hagyta; mi, francia polgárok, akik azzal töltjük az időnket, hogy az adóemelésre panaszkodunk; mi, adófizetők, akik minden kiskaput kihasználunk; mi, akik hagytuk, hogy az egyén felülkerekedjen a közösségen; mi, akik nem politizálunk vagy szidjuk azokat, akik politizálnak stb., felelősek vagyunk ezért a helyzetért.”

A Charlie Hebdo szerkesztőségében január 7-én vérengző Kouachi-fivérek, a másnap és harmadnap öt embert meggyilkoló Amedy Coulibaly, akárcsak körözött élettársa, Hayat Boumeddiene „pályája” történetesen több olyan vonást is mutat, amelyek felvetik az állami intézmények felelősségét, és olyan fiatalok sorsára rímelnek, akiket esetleg sosem kísértett meg a terrorizmus, de több okból is szolidaritást érezhetnének a merénylőkkel.

Európai szemszögből elsősorban talán a rendőrség és a terrorelhárítás által elkövetett potenciális hibák és a törvényhozás, illetve a kormány által ezekre adott válaszok lesznek a legjelentősebbek – a jogvédő szervezetek máris éberen figyelik a következő hetek döntéseit. A francia polgárok szempontjából viszont még fontosabbak lehetnek azok a viták, amelyek a represszióban rejlő esélyeket és az integráció, a társadalmi együttélés mechanizmusait, eszközeit együtt veszik górcső alá. Oktatás, gyerekvédelem, szociál- és börtönpolitika… az elmúlt napokban a média több olyan elemet kutatott fel a merénylők múltjából, amelyek a következő dilemmát járják körül: elkerülhetetlen, hogy a társadalom kitermelje a deviáns és erőszakos személyeket, akik aztán a dzsihadista konstellációban afféle alvó bombákká válnak, vagy esetleg érdemes újragondolni, milyen eszközei lehetnek a prevencióra.

Állami árvák  

A Kouachi-fivérek gyerekkora Párizs XIX. kerületében kezdődik; a nyolcvanas években még nem alapelv a „társadalmi keveredés” politikája, azaz a város szociális bérlakásaiban maga hozza létre a gettókat, amelyeknek halmozott problémáival aztán egy idő múlva nem is nagyon próbál mit kezdeni. A fiúk 12-14 évesek, amikor 5 gyermekét egyedül nevelő édesanyjuk, aki az egykori szomszédok szerint olykor prostitúcióra is kényszerült, hogy eltartsa a családot, feltehetően öngyilkos lett. A Chérifet egykor pátyolgató, helyi egyesületet vezető, ma nyugdíjas hölgy nemcsak a szegényeket magukra hagyó város- és szociálpolitikát hibáztatja, és az emlékei szerint a legkiszolgáltatottabb gyereket még ki is használó felnőtteket, de saját magát is, hogy nem vette észre, milyen szükségben élnek mellette.

CHarvahaz

A Pompidou alapítvány intézete, ahol a Kouachi-fivérek 18 éves korukig éltek, Treignac, Corrèze; Marlene Awaad, The New York Times

A fivérek 1994-től 2000-ig tartó intézetbeli életéről is kiderült néhány részlet, így pl. egykori „legjobb haverjuk”, az álnéven nyilatkozó „Pierre” emlékei szerint a Párizstól több száz kilométerre található nevelőotthonban nagyon erőszakos volt a légkör, és a különféle profilú fiatalok – súlyos bűntettek elkövetői, traumatizált menekültek keveredtek olyan srácokkal mint ők, a „szimplán” problémás vagy mélyszegény családok gyermekeivel. A Kouachi-fiúkat, akiknek egy öccse és nővére is idekerül, Pierre szerint „nagyon tisztelték”; Chérif vicces volt, szuperül táncolt és focizott, el is kezd egy sporttagozatos sulit, aminek aztán véget vet egy kisebb lopás. Saïd – aki több éven Pierre szobatársa, együtt szereznek vendéglátós diplomát – szigorúbb, visszafogottabb, nem iszik, nem drogozik, mérsékelt muzulmán, sosem kritizálja a többi vallást, és téríteni sem próbál.

Pierre nemcsak azokra a „szemetekre dühös, akik kihasználják az eltévedt kamaszokat, hogy szeméttel tömjék tele a fejüket”, de „erre a rendszerre, erre a Franciaországra is, aki egyik napról a másikra az utcára rakja a fiatalokat, akik kivételesen erőszakos körülmények között nőttek fel.” Ő maga 18 évesen útravalóul egy vonatjegyet kapott a kezébe, és „Csáó, boldogulj, ahogy tudsz!” Egy hétig még szállodában lakhat, találkozik egy szociális munkással és ennyi; majd másfél évi csavargás következik, hajléktalanul töltött hónapok. Ma Svájcban él, egy étteremben dolgozik, hála egy családnak, amely segített neki, hogy lassanként kimásszon a nyomorból.

Dzsihadista szakkör a Buttes-Chaumont negyedben

Néhány évvel később, 2004 táján a 2 testvért újra a XIX. kerületben találjuk – életüknek ez az epizódja már a merénylet után néhány órával közismertté vált, hiszen a Buttes-Chaumont parkról elnevezett „dzsihadista sejt” részeseiként nemcsak az igazságszolgáltatás, de a média figyelmét is kiérdemelték, és 2005-ben a fiúk több riportban is szerepeltek.

A majd 10 évvel ezelőtti tragikomikus elemekkel átszőtt sztori persze különös súlyt kap a jelen fényében: az idén január 7-én a profizmus benyomását keltő, hidegvérrel gyilkoló Chérif 2005-ben még szinte hálás a rendőröknek, hogy damaszkuszi járata indulása előtt letartóztatják. A magát ekkor még „alkalmi muzulmánnak” hívó srác iszik, füvet szív, szakálla nincs, barátnője viszont van, ügyvédje szerint „nem igazán tudja, mit kezdjen az életével”, és tucatnyi társával olyan amatőrizmussal készül az „amerikai invázor” ellen vívandó iraki szent háborúra, „a muszlim föld felszabadítására”, hogy a rendőrség barkácsszakkörnek is nevezi az azóta híressé vált sejtet.

A kb. 19-24 éves, szerény állásban dolgozó srácok speciális felkészülése abból áll, hogy esőben futnak a szomszédos stadionban, edzenek a parkban, és aztán egy ismeretlentől, rajzról „tanulják” a kalasnyikov használatát egy közeli metrómegállóban. Egy kortársuk, a magát emírnek nevező Farid Benyettou oktatja őket a helyi mecset egyik sarkában, ő szállítja a kontaktokat is. Az arabul sem tudó, többek között az Abu Ghraib börtön kínzásainak sokkoló képeitől feltüzelt fiatalemberek közül hárman végül meghalnak Irakban, hárman már ott kerülnek börtönbe, hármójukat pedig a párizsi rendőrség kapcsolja le – bár fegyvereik és állítólag idevágó terveik sincsenek, az ügyészség majd francia területen elkövetett merénylet tervezésével is megvádolja őket.

CHborton

Fleury-Mérogis, fegyház; Capucine Granier-Deferre, The New York Times

Chérifet három év késéssel, 2008-ban ítélik majd 3 év börtönre, ebből 18 hónap felfüggesztettre – ennyi időt töltött el az előzetesben, ahonnan 2006 októberében szabadult. A börtönben töltött időszak feltehetően kulcsszerepet játszott radikalizációjában, akárcsak Amedy Coulibaly – és megannyi sorstársuk életében. A börtön már jó tíz éve is köztudottan a hittérítők és különféle radikálisok legtermékenyebb melegágya volt Franciaországban. A nemzetközi fórumokon több ízben elítélt szabályozás és a börtönök állapota miatt sok éve folyó lobbi ellenére a gall állam a közelmúltig alig tett számottevő lépéseket az „emberi jogok és a köztársasági értékek” tiszteletével nem túl kompatibilis helyzet javításáért. Az első komolyabb kísérlet annak az igazságügy-miniszternek köszönhető, akit a múlt hétfőn a nemzeti egység szellemében tartott parlamenti ülésen több kollégája is kifütyült – jó lenne tudni, hogy vajon a szocialista kormányfő által is laxistának minősített reformtervei miatt, vagy más okból.

„A börtön kurvára a bűnözés legjobb iskolája”

Amedy Coulibaly – akinek első áldozata egy 26 éves rendőrgyakornok, Clarissa Jean-Philippe január 8-án – alig 18 éves, amikor két társával két motort próbál ellopni 2000-ben, egy szeptemberi hajnalon Párizs közelében. A kis kamiont legjobb barátja vezeti, Ali, aki megpróbál kitörni a helyszínre érkező rendőrautók szorításából, míg egy rendőrgyakornok 6 golyója közül valamelyik halálosan megsebesíti. A fiúk lakóhelyén, a szomszédos Grignyben több éjszakán át tartanak a zavargások, mert „egy motorlopásért legfeljebb 4 hónap jár, nem halál”.

A helyzet annyira elfajul, hogy egy rohamrendőrre rá is lőnek; a dossziét pedig 2 hét múlva zárolja az ügyészség, csak a rendőrök tanúskodnak, a család ügyvédjének sem az ő verziójukat nem sikerül cáfolni, sem arról meggyőzni a bíróságot, hogy az intézkedő rendőrök hibákat követtek volna el. Az eset – amely a mai sajtókommentárok szerint tragikus hirtelenséggel zárja le a 9 nővérével nevelkedő Amedy boldognak mondott gyerekkorát – szintén nem egyedülálló. Bár hivatalos statisztika nincs, a becslések szerint évente 10-15 halálos áldozata van a potenciális rendőri túlkapásoknak, amelyek a sok éve tartó társadalmi mozgósítás, és a civil szervezetek, így pl. az Amnesty International felszólításai ellenére jobbára büntetlenül vagy következmények nélkül maradnak.

Coulibaly ettől kezdve kvázi éves rendszerességgel kerül bíróság elé – általában erőszakos lopás miatt, majd többször börtönbe is. A kóser vegyesbolt túszejtőjeként világhírűvé vált férfi – aki 7 évvel később méltatlankodva tiltakozik majd a BFM tévécsatornának, „már hogy ne lennének halálos áldozatai”, majd barátságosan meginvitálja túszait, hogy nyugodtan falatozzanak a bolt polcairól – 2008-ban kerül először a média érdeklődésébe. Négy társával együtt titokban filmezik saját életüket több hónapon át a legnagyobb európai fegyházban, Fleury-Mérogis-ban, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a börtönben uralkodó áldatlan állapotokra.

CHkonyv

A fegyenc 26 éves, amikor találkozik a le Monde újságíróival, akik „intelligens, strukturált gondolkozású, logikus érvelőként” jellemzik a magát a „börtön egyik gurujaként” bemutató rabot. Coulibalyéknak végül sikerül eladniuk a köztévének a 2 és fél órás felvételt, ahol nemcsak az igazgatóság által ritkán mutogatott lepattantság és pocsék higiéniai körülmények, a nem működő fűtés vagy törött ablaküveg miatt kihűlt szobák, és a túlzsúfoltság látható, hanem a konkrét erőszak is, a rabok között vagy az őrök által alkalmazott „szankciók”.

Amedy Coulibaly azt állította, hogy a francia államot szerették volna lépéskényszerbe hozni, mert

A börtön kurvára a bűnözés legjobb iskolája…. Egy séta alatt találkozhatsz korzikaiakkal, baszkokkal, muszlimokkal, piti rablókkal, dílerekkel, nagyhalakkal, gyilkosokkal. Évekre elég tapasztalatot gyűjthetsz. Az elején, amikor valami hülyeség miatt a rácsok mögé kerültem, azt mondtam magamnak, abbahagyom az egészet. De ahogy az idő múlik, inkább szarok az egészre, megőrjítenek. Hogy akar megtanítani valakit az igazságra igazságtalansággal?

Coulibaly 2005-ben, a börtönben ismerkedik meg Chérif Kouachival, és a feltételezések szerint mindkettőjük radikalizációjában fontos szerepet betöltő Djamel Beghallal, aki 10 éves büntetését tölti, az USA párizsi nagykövetsége ellen tervezett merényletben való részvételéért, amit Beghal szerint csak azért ismert el korábban, mert az Arab Emirátusok hatóságai kínzásnak vetették alá. Ő 2009 júniusában szabadul – ebben az időszakban Amedy és élettársa, de Chérif is rendszeresen látogatják – míg alig egy év múlva újra be nem börtönzik, egy másik tervezett akció gyanúja miatt. Ugyanebben az ügyben Coulibaly is újra rács mögé kerül: az otthonában talált kalasnyikov muníció és Beghalhoz fűződő kapcsolata alapján a bíróság igazoltnak véli, hogy ő is részt vett volna az 1995-ös terrorista merényletek egyik bebörtönzött szerzője, Smaïn Aït Ali Belkacem kiszabadítására irányuló kísérletben. Ezúttal 5 év letöltendőre ítélik, és 2014 márciusában szabadul, még két hónapig elektronikus karkötőt hord.

Coulibaly, akinek egyik nagy börtönbeli sérelme, hogy soha nem kapta vissza elkobzott play stationét, órákat tölt erősítéssel – izmos sziluettjének fotója kerül a videókból és fotókból készült könyv címlapjára is; és a halála után nyilvánosságra került, a gyilkosságait a „kalifátus katonájaként” revindikáló videó is a cellájában rögzített edzés képeivel kezdődik.

Végjáték – a diszimuláció művészete 

Ezekben az években, hiába a rendőrség rendszeres érdeklődése, mindhárman meggyőzik arról a hatóságokat, hogy „tiszták”. Legalábbis erre utalnak a Coulibaly visszafogott nyilatkozatait rögzítő rendőrségi jegyzőkönyvek, vagy az, hogy hiába keverednek újra és újra gyanúba, a rendszeres kihallgatások és Chérif két éven át tartó megfigyelése ellenére, akárcsak a börtönben, a hatóságok szinte közvetlen felügyeletével, csendesen élik, minden jel szerint kettős életüket.

Mindhárman tradicionális házasságot kötnek, a nők hamarosan felhagynak munkájukkal a nikáb viselete miatt, Coulibaly gyakorlatilag szakít a nem elég vallásosnak tartott családjával. A közös hétvégi kirándulásokon állítólag lőni is tanulnak; az amerikai titkosszolgálat fülese szerint a Kouachi-fivérek lakhelyéhez közeli internet-kávézóból valaki kapcsolatba lép az Al-Káida jemeni szárnyához kötődő dzsihadistákkal – jelenleg úgy tűnik, legalább az egyik fivér jemeni kiképzésen vett részt. Coulibaly tavaly decemberben Madridba szállítja élettársát és egy másik testvérpárt, két családtagjukkal együtt; öten felszállnak egy török járatra – Hayat Boumeddiene azóta már Szíriában lenne –, Coulibaly pedig vissza autózik Párizsba.

2014 júniusában terhelő bizonyítékok vagy gyanú hiányában felfüggesztik Chérif megfigyelését, és a jelenlegi információink alapján idén január 7-ig mindhárman eltűnnek a francia nyomozók jelzőkészülékeiről.

Modell és valóság

A társadalomtudományi főiskola (EHESS) szociológusa, Fahrad Khosrokhavar – mostanság talán érdemes megemlíteni: franko-iráni, afféle bevándorló és már felnőttként költözött Franciaországba -, jó ideje a radikálisnak is mondott iszlám irányzatok elismert szakértője. Ebben a minőségében vett részt néhány évvel ezelőtt a teljes alakot és arcot fedő fátyol, a nikáb betiltásának lehetőségét vizsgáló parlamenti bizottság munkájában. Több kollégájához hasonlóan ő is úgy látta, hogy a 2010-ben aztán megszavazott törvényi tiltás, csakúgy, mint a 2004-ban a fejkendő hordását az állami tulajdonban lévő intézmények területén restriktíven szabályozó döntés, a muzulmán gyökerű lakosság integrációjának ellenében hatott, és a radikalizáció szélsőséges formáit is bátoríthatta, illetve nehezebben kezelhetővé teheti.

Khosrokhavar az utóbbi 10 évben több tanulmányt is közreadott az iszlamista fundamentalista mozgalmak és a dzsihadizmus résztvevőiről; a Charlie Hebdo szerkesztőségében elkövetett merénylet másnapján nyilatkozott a Médiapart portálnak:

Hogyan oszlik meg az iszlamista radikalizációban az ideológia, a politikai kontextus, a társadalmi helyzet és maga a vallás szerepe?

Az arab országokban, Európában és Franciaországban született kutatásokból kiindulva (különös tekintettel a börtönökre, amelyek már évek óta köztudottan a hittérítés, illetve az iszlámista radikalizáció kiemelt fontosságú helyszínei) megfigyelhető, hogy a 2012-2013-as évekig a csatlakozó személyek profilja viszonylag homogén volt. Az európai statisztikák elég meggyőzőek abban a tekintetben, hogy többségükben gyökértelen, családjukkal konfliktusos viszonyban lévő, a társadalom margóján élő, és gyakran a fiatalkori bűnözést is kipróbáló fiatalokról van szó.

Az utóbbi két évben tűnt fel egy újabb radikalizációs forma, a fiatalok ezúttal inkább a középosztályból, jobban szituált családokból érkeznek, nincsenek korábbi konfliktusaik a társadalommal. Sok áttért akad köztük, akik korábban ateisták vagy keresztények voltak, néhány esetben pedig zsidók. A szíriai háborúval tehát sokszínűbb lett a radikális paletta, de a Charlie Hebdo elleni merénylet elkövetői inkább ezt a klasszikusnak mondható modellt követik, hiszen észak- vagy fekete afrikai felmenőkkel rendelkező, marginális társadalmi helyzetben lévő és két esetben börtönviselt személyekről van szó. Khosrokhavar ezt a profilt

a „negatív hősök

címkével illeti, a deviáns és alkalmasint bűnöző mintákkal találkozó fiatalok a dzsihadizmus révén lehetőséget kapnak arra, hogy pozitívan definiálják magukat, miközben gazdasági és társadalmi szempontból is kirekesztettek. A méltóság, a munka és gyakran a családi kötelék, és ezek révén a társadalommal való azonosulás lehetőségének kínzó hiányában ezek a radikálisok az értékek és a társadalom legitim alapelveinek inverzióját hajtják végre.

Minél inkább elítéli őket az általuk elutasított társadalom, énképük annál inkább felmagasztosul. Az elismerést a félelmen és a médianyilvánosságon keresztül keresik. Mohammed Merah, aki 2012 márciusában 7 személyt, köztük három kisgyereket ölt meg, egy Gopro kamerával filmezte a gyilkosságait (akárcsak Amedy Coulibaly)… A dzsihadizmus tehát egy világszintű elismerés lehetőségét nyújtja, miközben a szereplői mindig is a társadalom margóján éltek.

Ez a profil viszonylag jól illeszkedik a Kouachi-fivérek, és még evidensebben Amedy Coulibaly kapcsán eddig rendelkezésre álló információkhoz, illetve az utóbbi évek merénylői közül Mohamed Merah vagy a tavaly májusban a brüsszeli zsidó múzeumnál feltehetően 4 embert meggyilkoló Mehdi Nemmouche személyére. A börtön, a közel-keleti utazás, a társadalmi gyökerek, a valláshoz vezető út, amely a családi hagyományok helyett a haveri körön vagy prédikátorokon át vezet… Nincsenek kötelező etapok, így

az afganisztáni, pakisztáni vagy újabban szíriai, iraki utazás nem szükségszerű

elem a radikalizáció folyamatában, de fontos tényező lehet. Egy kalasnyikovval való bánásmód könnyűszerrel gyakorolható egy francia erdő mélyén is, számos fegyver viszonylag könnyen beszerezhető, főleg a Szovjetunió felbomlása óta – Szíriában már bombák fabrikálását is meg lehet tanulni. Az esetleges katonai kiképzésen felül még lényegesebb a kapcsolatteremtés, a leendő misszió átérzése és az önbizalom szerzés szempontjából, azaz katalizátorként működhet, mert megerősíti azt a meggyőződést, hogy egy globális iszlámellenes ellenség ellen küzd az illető.

A börtön ma is fontos tényezője a radikalizációnak, de míg 10 évvel ezelőtt egyfajta ideológiai kiképzés folyt, ma inkább egy olyan hely, ahol a társadalom elleni gyűlöletet „nevelgetik”, főleg a fegyházakban, ahol különösen nehezek a körülmények. A 2002-2003 végzett kutatásomhoz képest, a 2011-13 között az igazságügy minisztérium megbízásából végzett munka során azt tapasztaltam, hogy az ideológiai átnevelés titokban történik. Egykor a „harcosok” extrovertáltak voltak, szakállat növesztettek, hittérítéssel próbálkoztak, és nem haboztak 10-20-as csoportokban összegyűlni, vagy agresszíven viselkedni az őrökkel.

Ma a radikalizáció jóval introvertáltabb, diszkrét, megpróbálják leplezni a radikális iszlámhoz való elkötelezettséget, 2-3 fős csoportokban gyűlnek legfeljebb össze. Új fejlemény az is, hogy a dzsihád által vonzott személyekre pszichopatológikus problémák, a társadalmi patológia különféle formái is jellemzőek, lásd Mohamed Merah esetét.

Az 1995-ben végbement, politikai indíttatású merényletek szerzőihez képest jelentős különbség, hogy ma nagyon apró csoportok működnek, ahol fontosak az érzelmi, családi vagy baráti kapcsolatok. Ez technikai könnyebbséget is jelent, nincs szükség lefülelhető emailekre, telefonhívásokra.

Változott a dzsihadisták célpontja is;

1995-ben a Khaled Kelkal által a párizsi RER-en elhelyezett bombák vakon gyilkoltak, akárcsak a bostoni maraton és a World Trade Center elleni merénylet esetében, vagy 2004-ben a madridi vonatban, 2005-ben Londonban olyan emberek haltak meg, akiket nem egyéni tulajdonságaik alapján választottak ki. Ma ezzel szemben a lakosság olyan speciális kategóriái válnak célpontokká, mint a rendőrök, katonák vagy a zsidók, akiket a dzsihadisták valamilyen szempont szerint ellenségként azonosítanak.

A francia titkosszolgálatok 1000-1500 főre becsülik a francia földön tartózkodó radikális iszlamisták számát. De nagyon fontos, hogy ne mossuk össze a dolgokat. Sok dzsihadista a fundamentalizmus felől érkezik, de ez sem szisztematikus. És fordítva: minden fundamentalista nem radikális; Franciaországban 50 ezer szalafista lehet, akik korántsem radikálisok mindannyian, és törvényt sem sértenek. Hiba lenne őket potenciális dzsihadistaként kezelni, főleg azért, mert az utóbbiak egyik célja éppen az, hogy minél nagyobb számú muszlim csatlakozzék hozzájuk. Bármit is gondoljunk a fundamentalistákról, bármennyire hajlanak is a térítésre, és bármily távolinak is érzik a szekuláris társadalmat, amelyben élnek, joguk van létezni benne. Ha potenciális dzsihadistákként kezeljük őket, csak hidakat építünk számukra a dzsihadizmus felé.

És milyen eszközeink vannak a megelőzésre?

Van egy rövidtávú opció, a törvény által lehetővé tett represszív eszközökkel. De már most gondolnunk kell a közép- és hosszú távú eszközökre, azokkal kapcsolatosan, akik Szíriából jönnek majd vissza, és jelenleg jóval veszélyesebbnek tűnnek, mint azok a fiatal bűnözők, akik a dzsihádra váltanak.

Összetett prevencióra lenne szükség, amely képes különbséget tenni a visszatérők egyes kategóriái között. Vannak olyan megkeményedett dzsihadisták, akik számára nem nagyon nyílhat más lehetőség, mint a börtön és a felügyelet. Mások lerombolt illúziókkal térnek vissza, főképp azok, akik az Iszlám Államhoz csatlakoztak, amelynek célja, hogy valódi államként működjön, így hamarabb elhasználhatja a heroizmus és idealizmus keverékét, amelyek nevében mozgósították ezeket a fiatalokat. Végül pedig vannak azok, akik traumatizálva térnek vissza, és egyéni, pszichiátriai segítségre van szükségük.

A visszatérő dzsihadisták számára az erőszak útja éppúgy nyitott a börtönbeli „nevelés” nyomán, mint a de-radikalizáció, amihez eszközöket kell majd nyújtanunk, még ha ez nem is lesz egyszerű: képzett imámok a börtönökben, a hazaköltözés utáni megfigyelés és támogatás; pszichiáterekre és az elhárításra egyaránt szükség lesz.

Ha nem is lehetünk biztosak a folyamat hatékonyságában, a „börtön mindenkinek” szakértői támogatás nélkül bizonyosan nem lehet megoldás. Nem lehetünk naívak, de azt se higgyük, hogy valamilyen különös keménység legyőzheti a radikalizációt. Ráadásul egyelőre nincs is más lehetőség, mint egy-két évre elítélni őket. Még ha 10 évet lehúznak is a rács mögött, a többségük nagyon fiatal, és mire szabadlábra kerülnek, a harmincas éveikben járhatnak majd. Azaz, ha nem mozdítjuk ki őket az ideológiai pozíciójukból, továbbra is nagyon veszélyesek lesznek. Amúgy pedig a Szíriából visszatérőek jóval többen lesznek, már százon felüli számokról beszélünk, tehát nem is nagyon lesz más választásunk, mint egyedi megoldásokat kínálni, és elősegíteni a deradikalizáció folyamatát.

Dobsi Viktória

A fotók a könyvborító kivételével a New York Times nagyon részletes cikkét illusztrálják. Címlapkép a Kouachi-fivérek klubtagsági igazolványa, az intézetben töltött évekből; Marlene Awaad, New York Times.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom