Világtérkép

Kíváncsiságunk határtalan. Az Átlátszó külpolitikai blogja: hírek, elemzések és tudósítások a nagyvilágból és a szomszédból, a teljesség igénye nélkül.

Egyéb

Merénylet Párizsban – Akkor sem félni

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet utáni órák Franciaországban főként a döbbent gyászról, a részvétről és az összefogásról szóltak. Itthon, épp ellenkezőleg, már számos “értelmezési kísérlet” született, amelyek gyakran az “iszlám világ” és “a muzulmán szélsőségesek” elleni előítéleteket hozták játékba, esetleg egyfajta civilizációs háború mellett tettek hitet. Nagyobb örömet talán nem is szerezhettek volna a merényletek szerzőinek.

Január 7-én délelőtt 12 embert lőttek agyon a Charlie Hebdo nevő francia szatirikus hetilap szerkesztőségében. Két rendőrt, akik közül az egyik, Franck Brinsolaro, a korábbi fenyegetések és az épület elleni támadás miatt védte Stéphane Charbonnier, közismert nevén Charb lapigazgatót. Társa, Ahmed Merabet az utcán halt meg. Elhunyt a takarító személyzet egyik tagja, Frédéric Boisseau, és a szerkesztőség vendége, Michel Renaud. Rajtuk kívül 8 újságíró esett áldozatul a maszkot viselő, kalasnyikovokkal felszerelt két férfi támadásának. Mustapha Ourrad korrektor, Elsa Cayat és öt, elsősorban karikaturistaként közismert rajzművész: CharbCabuWolinskiTignousHonoré, illetve a könyvei és médiaszereplései miatt szintén közismert közgazdász, Bernard Maris (a linkek a Le Monde nekrológjaihoz vezetnek.)

A tegnapi híradások elsősorban az öt utóbbi áldozatról szóltak, akik a franciák nagy része számára, mondhatni személyes ismerősök, akkor is, ha épp sosem olvasták a Charlie Hebdót. „Két ember között a legrövidebb út a humor”, idézi a Le Monde a tragikus névsor legidősebb tagját, az idén 80 éves Georges Wolinskit. A Charlie Hebdo hagyományosan a baloldali humor letéteményeseként volt számon tartva; Charb rajzai pl. a baloldali lapok és céhek, szakszervezeti kiadványok oldalairól is visszaköszöntek. Az utóbbi években számos nagy port kavart polémia zajlott az újság, és 2009-ben távozott főszerkesztője Philippe Val körül – nemcsak a vallási és elsősorban az iszlámmal kapcsolatos politikai témák keltette indulatok miatt, hanem azért is, mert a szerkesztőségi állásfoglalásokat iszlamofóbnak ítélte a baloldali kritikusok egy része is.

Ennek a vitának tragikus véget vetett a tegnapi mészárlás, és ahogy a vádak egyik fórumának, az Acrimed médikritikai portálnak szerkesztője írta tegnap:

„Nem, semmi sem igazolhatja a Charlie Hebdo elleni támadást. Bármilyen harcot is folytassunk, az újságírók sosem lehetnek legitim célpontok. Nem, a Charlie Hebdo nem „magának kereste a bajt”. Bármilyen baromságokat írogassunk is, ezért senki sem érdemelheti ezért a halált.”

A szerdai merénylet 12 halottjával és 11 sebesültjével a legsúlyosabb az ország történetében 1961 óta, amikor az Algéria függetlensége ellen küzdő francia terrorista csoport, az OAS (Organisation de l’Armée secrète) által felrobbantott Strasbourg-Párizs vonaton 28-an vesztették életüket.

Történetesen algériai felmenőkkel rendelkezik a sajtóinformációk szerint az a testvérpár is, akik ellen tegnap éjjel elfogatási parancsot adott ki a rendőrség. A 32 és 34 éves Chérif et Saïd Kouachi már korábban is a rendvédelmi szervek érdeklődésébe kerültek. Chérifet 2008-ban el is ítélték, mert részt vett egy Irakba harcosokat és harcosjelölteket utaztató sejt szervezésében. Egy 18 éves fiatalember, feltételezett harmadik társuk tegnap éjjel feladta volna magát; a rendőrség egyelőre nem hozta nyilvánosságra, gyanúsítják-e valamivel.

A tegnapi gyilkosságok – ahogy ez néhány óra leforgása alatt a világsajtó és a közvélemény reakcióiból is kiderült – jelentősége túlnő a számokkal, és a magyar olvasó számára feltehetően nem sokat mondó nevekkel nehezen érzékeltethető tragédián. A magyar portálokon is megjelent rajzos üzenetek jól érzékeltetik a szolidaritás és a fájdalmas veszteség, illetve a sajtó- és szólásszabadság melletti, és a fanatizmus, az erőszak elleni állásfoglalások univerzálisnak mondható üzenetét. Az alábbi rajz, az elhunytak egyik világhírű kollégájának, a Titeuf-képregények atyjának, Zepnek műve, talán visszaad valamit abból a szeretetből, amelyet a szakma és a közvélemény jelentős része érezhetett a tegnap elhunyt karikaturisták iránt.

"Cabu, Wolinsky, Tignous, Charb - ostoba és gonosz halál" - Cabu? Most az egyszer korábban érkezett!" Zep forrás: Le Monde, a szerző blogja

“Cabu, Wolinsky, Tignous, Charb – ostoba és gonosz halál” – Cabu? Most az egyszer korábban érkezett!” Zep forrás: Le Monde, a szerző blogja

Másfajta üzenetek is elárasztották a médiateret, ahogy az persze várható volt, hiszen az iszlám és az „arab világ” elleni előítéletek virágzásának korát éljük – ahol az iszlamofóbia nemcsak az antiszemitizmust elutasító vagy csak diszkrétebben hirdető szélsőjobb mindennapi kenyere, határokon átnyúló kollektív ideológiai mankója lett, hanem a politika csaknem teljes spektrumán vállalható érveket szolgáltat. Mostanában, mikor mélyponton a gazdasági konjunktúra, és egyre többen elégedetlenek a politikai pártok teljesítményével, sokaknak jól jöhet egy bűnbak. Franciaországban az elmúlt időszak két könyve is előtérbe helyezte ezt a vitát. Eric Zemmour médiakommentátor műve, amely a „Nagy behelyettesítés” szélsőjobbos elméletét taglalja, arról, hogyan veszi át az uralmat az európai népek felett a muzulmán lakosság. A nemzeti adózás kötelezettségét írországi rezidenciára váltó Michel Houellebecq pedig egy olyan országról ír, Soumission (Alávetettség) című, még meg sem jelent, de máris nagy botrányt kavaró könyvében, ahol egy iszlamista párt kerül hatalomra.

De persze a nem is olyan távoli múlt is kísért ma; Mohamed Merah, és a 2012-ben meggyilkolt 7 személy, többségük egy zsidó felekezeti iskola diákjai és tanárai, akárcsak a többi, emlékezetünkbe égett tragédia. A feltételezett gyilkosok indítékai egyelőre nem ismertek, bár a két körözött férfi előélete alátámasztja a dzsihadista vonalat, amelyet már a tegnapi szemtanúk által hallott “Allah Akbar” és “Megbosszuljuk a Prófétát!” kiáltások is valószínűsítettek.

A terrorizmus, pláne ha az elkövetők honfitársaink, a legnagyobb tragédia és kihívás egy nemzet vagy nép életében. E sorok szerzője 2004. március 11-én, néhány órával a madridi robbantások után fájdalmas döbbenettel szembesült vele, baszk ismerősei biztosak benne, hogy saját honfitársaik végeztek ki politikai ideológiájuk nevében majd 200 embert, és nem is számolnak azzal a lehetőséggel – amely valóban sovány vigasz –, hogy külföldiek követték el a merényletet. Tegnap, amikor végre felfogtam, hogy a rémálomnak tűnő hírek a valóságról tudósítanak, eszembe sem jutott, hogy valamiféle háborúban állnánk. Inkább úgy fogalmaznék, az ember lelkéből megzuhan egy darab, és a keserűségen, dühön és a személyes veszteségen túl, olyan mintha megéreznénk valamit egy nép testén esett seb sajgásából. Még fájdalmasabb az, amikor a muzulmánnak vagy arabnak látszó barátainkra, ismerősökre, szomszédokra vagy ismeretlenekre gondolva, felsejlik valami azoknak a kétségbeeséséből, akiknek „nevében” úgymond felléphettek a támadók.

Ezeknek az embereknek nagy része, a mindennapos diszkrimináció és az ún. strukturális, azaz az államszervezetbe, a közbeszédbe és a társadalom szövetébe mélyen beágyazott megaláztatásokon túl tegnap óta egy újabb bélyeggel szembesül. Egy újabb borzalomtól kell elhatárolódnia, legalábbis számos fórumon elvárják tőle azt, amit egy fehér, keresztény vagy annak látszó elkövető esetén nem merül fel kötelező igénnyel, legfeljebb önkéntes alapon jelentjük ki: nem az én nevemben történt.

Senkinek sem kívánjuk, még kevésbé a tegnap a magyar médiában megjelent, legszélsőségesebb vélemények szerzőinek, így pl. a Magyar Nemzet Online-on a muszlim “vér” tudós elemzőjének, hogy átélje azoknak az egykori bevándorlóknak a fájdalmát, akik szülőként évek, sőt évtizedek óta aggódva figyelik gyermekeik sorsát az új hazában. Végiggüriztek egy életet, abban a reményben vállalva minden megpróbáltatást, hogy a gyerekeik számára a tanulás révén megnyílnak a kényelmesebb, boldogabb, megbecsültebb státusz felé vezető utak.

Majd sokuknak azzal kellett szembesülnie, hogy hiába a kiváló eredmények, a nevük, lakóhelyük vagy arcvonásaik miatt diszkriminált fiatalok számára korántsem nyílnak meg a felemelkedés lehetőségei. Majd azzal, hogy az idősebb testvéreik gyakran hiábavaló küzdelmeit látva a fiatalabbak nemcsak az iskoláról mondanak le, de a szegénység és kilátástalanság helyett alkalmasint inkább választják a „könnyen szerzett” pénzt és törékeny dicsőséget a helyi illegális hálózatokban. Vagy azzal, hogy hiába a kivívott státusz, de egy rendőrségi igazoltatás, egy szavazatvadász politikus, egy példány- vagy nézőszámnövelésre hajtó tévé vagy címlap, bestsellerlisták élére törő „publicista” jóvoltából újra és újra szembesülni kell a másodrendű állampolgár, a veszélyes elem, a nemzet életére törő barbár kísértetével.

Aztán azzal, hogy a gyerekeik, akiknek boldogságára az életük tették fel, nem mellesleg odahagyva egy hazát, újabb veszélynek vannak kitéve – azoknak a prédikátoroknak, akik ismerős, de mégis oly idegen tanok nevében szervezik újjá a közösségeket.

Hangsúlyozom, hogy ezúttal kisebbségekről van szó, és veszélyekről vagy aggodalmakról – míg a diszkriminációval milliók küzdenek, az ideológiai radikalizációt egy kisebbség választja, a konkrét erőszakot vagy fegyveres harcot még kevesebben. És mielőtt a sommás ítéletek kedvelői a fentiekből úgy vélnék, a szociális körülményekkel szeretnénk igazolni a merénylők tettét, erről persze szó sincs. Csupán a támadók indítékainak feltárásához, a politikai ideológián túl az előbbiek feltehetően jobb kapaszkodókként szolgálhatnak, mint egy vallás feltételezett tételei, vagy egy nép “hajlama”, vagy az a tétel, amit épp most olvasok egy felvilágosult lapban: ha sok bevándorló gyűlik össze egy szűk helyen.

Csak épp egy elenyésző, marginális kisebbség is elegendő lehet hogy valószínűtlenné tegye a terrorelhárítás egyébként is túlértékelt esélyeit; a merényletek pedig természetesen éppen arra építenek, hogy az elszigetelt akciók jelentőségét megsokszorozzák a mainstream és közösségi média tükörtermei, és fontosabb, meghatározóbb valóságelemeknek tűnjenek, mint a minket körülvevő normalitás.

Ekképp a terrorista akcióknak, különösen „nyugati” áldozatok esetén, a tragédia konkrét borzalmán túl, van egyfajta illúziókeltő szerepe is. Felerősítheti saját félelmeinket, előítéleteinket vagy azokat a leegyszerűsítő világértelmezéseket, amelyek valamiféle megnyugtató magyarázattal szolgálnak a felfoghatatlan borzalomra, gyakran tételezve, hogy „ezek a barbárok” persze nem olyanok, mint „mi, civilizáltak”. A 2011-ben kivégzett 77 norvég áldozat és Anders Breivik szomorú története, sok más példa mellett emlékeztethet bennünket arra, hogy bizonyosan nem civilizációs különbségekről van szó. A magyarországi romák ellen elkövetett merényletsorozat pedig arra, hogy az elkövetők egyik legfontosabb célja éppen az, hogy megerősítsék a gyűlölet falait és újabbakat emeljenek. Hogy a lehető legtöbben kényszerüljünk arra, hogy az ilyen falak oltalmában gyűljünk össze, elfogadva az elodázhatatlan háború tételét.

Azok a franciák és külföldiek, akik tegnap elárasztották a köztereket, és a sajtószabadság, a szolidaritás, részvét üzenetei mellett, többek között azt is skandálták: „Akkor sem félünk!”, az ilyen szimbolikus falak építőinek is üzentek. A következő hónapokban nagy szükség lesz az éleslátásukra, a bátorságukra, és a szabadság és egyenlőség mögött gyakran végképp elsikkadó, mégis közös, civilizációkon és kontinenseken, vallásokon, ideológiákon és korokon átívelő értékünkre: a testvériségre.

Dobsi Viktória

Az illusztráció is a tegnapi szolidaritás üzenetek közül való, Khalid Albalih munkája, szövege a következő: “Te a hitetlenekkel vagy! – Én csak egy muszlim vagyok! – Te a terroristákkal vagy!”

Megosztás