Álkeresztény rasszizmus: a francia jobboldal erősödő trendje

Október elején újabb tüntetéssel jelezte a Franciaországban két éve a „melegházasság” ellen szerveződött mozgalom, hogy továbbra is küzd, nemcsak a tavaly megszavazott törvény, hanem általában minden olyan törekvés ellen, amely újraértelmezné a család és a nemi szerepek modelljeit. A nyíltan ugyan nem homofób, de a meleg párokat a házasságra és a gyereknevelésre méltatlannak nyilvánító aktivizmus nemcsak jelentős politikai sikereket könyvelhet el, de bizonyosan szerepet vállalt – akarva vagy akaratlanul – számos szélsőséges, olykor nyíltan uszító csoport megerősödésében és radikalizálódásában is.

Többek között a Nem a béranyaságra!, Nem lesz bevásárlókocsi a hasunkból! jelmondatok alatt vonult fel a szervezők szerint 530 000, a rendőrség közlése alapján pedig majd 78 000 ember Párizsban és Bordeaux-ban október 5-én, vasárnap, hogy újfent kiálljanak a meleg párok gyermekvállalását megkönnyítő intézkedések ellen. A megmozdulásra mondhatni preventív jelleggel került sor, ugyanis hiába szerepelt François Hollande 2012-es kampányígéreteiben a dajkaanyaság és a mesterséges megtermékenyítés opciója egynemű párok részére, a kitartó konzervatív offenzíva nyomán ezeket a reformokat beláthatatlan időre elnapolták a szocialisták. Időközben ráadásul azt, a kritikusai szerint jobboldalinak tartott Manuel Vallst bízta meg kormányalakítással a köztársasági elnök, aki még belügyminiszterként is jelezte anno, nem ért egyet az azonos nemű párok jogainak további szélesítésével.

Valls legutoljára 2011-ben, a szocialista előkampányban nyilatkozta, többek között egy meleg magazinnak, hogy amennyiben szabályozott keretek biztosítják be a dajkaanyaság intézményét – mint pl. Nagy-Britanniában – akkor támogatná. Kormányon épp ellenkező álláspontot képviselt, a mostani tüntetés előtt két nappal pedig már azt is megígérte egy katolikus napilapnak, hogy Párizs nemzetközi szinten próbálja majd megakadályozni, hogy effajta lehetőségeket igénybe vehessenek külföldön pl. a francia polgárok.

Felvonulók a család védelmében, avagy kétéves harc a jogegyenlőség ellen

A „házasságot mindenkinek” szlogennel népszerűsített törvényt tavaly tavasszal fogadta el a gall parlament, ami szimbolikus jelentőségén túl a gyakorlatban is csökkentette a meleg párok diszkriminációját. A házassági szerződés a korábban is létező élettársihoz képest könnyít egyes adminisztrációs terheken, és több jogot biztosít a partner betegsége vagy halála esetén is. Az örökbefogadás lehetősége pedig családok ezreinek helyzetét rendezte, ahol ez ideáig csak az egyik szülő státuszát ismerte el pl. az iskola, a kórház vagy a bíróság.

A törvény előkészítésével kb. egy időben, 2012 őszén startolt az azóta látványos társadalmi mozgalommá nőtt „tüntetést mindenkinek” (Manif pour tous) névre keresztelt kollektíva. A katolikus egyház militáns szervezeteinek hálózatára is támaszkodó, részben amerikai minták alapján és jelentős vatikáni hátszéllel valamint anyagi támogatással majd két éve működő csoport több ízben vitt százezreket az utcára profin szervezett megatüntetéseken. De repertoárjában szerepeltek utcai imák, virrasztások, internetes aktivizmus, különféle gyűlések és változatos propaganda, melyek témája a heteroszexuális és tradicionalista nemi szerepekre épülő családmodell mellett, egyre inkább a gyerekek és az oktatás, fontos terepe pedig az iskola lett.

Bár a hivatalos rendezvényeken igyekeztek kontrollálni az egyéni megnyilvánulásokat (az átlagos tüntetésekkel ellentétben itt általában alig van önállóan gyártott transzparens a felvonulóknál, a menet kék-fehér-pink színekben hullámzik a „Manif pour tous” hivatalos ruhadarabjai és kelléktárgyai tengerében) – különös tekintettel a szélsőséges kormányellenes vagy homofób hangokra. Ugyanakkor a mozgalom uszályán számos kevésbé szalonképes szervezet is erőre kapott.

Az ördögtől való gender

Így pl. a mozgalom fontos üzenete, a „gender” avagy „gender-teória” elleni harc, amibe szinte minden belefér, ami a nemi szerepeket érinti. Az ezzel kapcsolatos leghatékonyabb akció egy marginális, de egyre népszerűbb szélsőjobb sejthez köthető. Az ügyes árukapcsolással jól menő ideológiai butikot üzemeltető Alain Soral köréből indult ugyanis az a kezdeményezés, amely több száz, a keresztények mellett muzulmán szülőket is meggyőzött arról idén tavasszal, érdemes egy napra kivenniük gyermeküket az iskolából, hogy így tiltakozzanak a nemi egyenlőséggel kapcsolatos pedagógiai program bevezetése ellen.

Az „Egyenlőség ábécéje” nevű, amúgy uniós direktívákon alapuló kísérleti programot elsősorban a nők és a nemi kisebbségek diszkriminációja ellen dolgozták ki, és előkészítését még a jobboldali kormány kezdte meg. Az ellene indított sms- és internet-kampány lényegében ijesztgetésre épült (többek között a maszturbálás oktatásával rémisztgették a kisiskolások szüleit), de meglepően eredményes volt: a kísérleti program azóta kukába is került.

Új jogok + fekete vagy arabnak látszó, női miniszterek = veszélyben a Köztársaság!

Néhány hete hasonló jellegű rémhírkampány indult az Ábécét nőjogi miniszterként hónapokon át propagáló, és ősszel az oktatási tárca élére került Najat-Vallaud Belkacem ellen. Najat Belkacem 1977-ben született Marokkóban, algériai és spanyol nagymamák unokájaként, és ötéves volt, amikor édesanyjával és nővérével Franciaországba jött, ahol apját az építőiparban alkalmazták. A ma is marokkói-francia állampolgárságú politikus a 2012-ben alakult szocialista kormány legfiatalabb és máig egyik legnépszerűbb tagja, és ahogy az előbbiekből is kitűnik, pályája pozitív ellenpéldaként szolgálhat az észak-afrikai gyökerű bevándorlók többnyire jóval problematikusabb társadalmi előmenetelére.

A „tüntetést mindenkinek” mozgalom és holdudvara számára ma szemlátomást ő az első számú közellenség, és a nyílt politikai kritikán túl változatos eszközökkel folyik a személye ellen is irányuló kampány. A miniszter asszony már feljelentést is tett a legújabb rémhírek terjesztői ellen, akik szerint az arab hamarosan kötelező lesz az iskolákban.

A konzervatív nekibuzdulásnak akadnak jelentős médiatámogatói is, viszonylag széles palettán, a Le Figaro napilaptól a nyíltan szélsőséges Minute magazinig terjedően. Az utóbbi az „Egy marokkói muzulmán az oktatási tárca élén: PROVOKÁCIÓ” főcímmel üdvözölte a kormányátalakítást, míg a szalonképesebbnek tartott, bár az uszító üzeneteket szintén nem megvető Valeurs actuelles, az „Ajatollah, a nemzeti átnevelés minisztere” szlogent választotta.

A kritikákkal szemben a gazdasági pragmatizmus és némi álszentség keverékével védekezik a Manif pour Tous lendületéből jelentős példányszámemeléssel profitáló magazin. A főszerkesztő „fájdalmasnak tartja, hogy összemoshatják a Minute-tel”, hiszen nekik eszük ágában sem volt a politikus származására vagy vallására utalni, csupán az életmód jellegű kérdésekben tapasztalt „szektáris”hajlamát helytelenítik. Ahogy az olvasó az alábbi címlapból is meggyőződhet róla, az újság valóban óvakodik minden szélsőségtől:

Hasonló médiakampány folyt hosszú hónapokon át a meleg házasság reformját rögzítő törvényt beterjesztő és annak vitáját még parlamenti ellenfelei szerint is meggyőzően és elegánsan levezénylő Christine Taubira ellen. A hatvanas éveiben járó Taubira szintén a legnépszerűbb kormánytagok közé tartozik, szintén nő, és történetesen fekete: a tengerentúli Guyana megye képviselője. Őt is személyében támadták, politikai elképzelésein túl származását is. A leghírhedtebb példa az a videó, ahol a felvonuló családok gyerekei csúfolják majomnak, illetve újfent a Minute, amely címlapon is hozott rasszista szlogeneket.

Polarizálódó közvélemény és szélsőséges szatellitek

A múlt hétvégén lefolyt tüntetések ugyan apadó lelkesedést mutatnak (a legutóbbi, februári rendezvényen 100 ezres létszámot mért a rendőrség, tavaly májusban még ennek dupláját) de az, hogy másfél évvel a törvény elfogadása után is ilyen tömegmegmozdulás szervezhető, mindenképpen jelzi az elszántságot.

A liberálisabb napilapok által reakciósnak tartott trend ma a jobboldal legdinamikusabb hajtása – a Le Figaro szerkesztősége szerint pl. ezért is érdemes a támogatásra, miközben a korrupciós ügyeiből ki se látszó, valamint vezérhiánnyal küzdő intézményes politikai képviselet eléggé megroggyant. A mozgalom politikai győzelmei és ideológiai térnyerése, és ezzel párhuzamosan szélsőjobb csoportok izmosodása is tényszerűen kimutatható, de nehezebb megítélni, hogyan befolyásolja mindez a szélesebb közvéleményt.

Egy október elején készült kutatás szerint a franciák 61%-a úgy véli, az egynemű szülők és gyermekeik épp olyan családot alkotnak, mint heteró megfelelőik. Szűk többségük – 54 és 52% – szerint a két anya vagy két apa nevelte gyerekek éppolyan boldogok lehetnek, mint a többiek. Ezek az adatok nagyjából megegyeznek a tavaly tavasszal mértekkel, és a törvénnyel ma is egyetért a válaszolók 57%-a. Fokozódott azonban a megosztottság az egyértelmű politikai szimpátiával rendelkezőknél: a baloldaliak 78% nem vonná vissza a rendelkezéseket, szemben a jobboldal 60%-val. És míg a dajkaanyaságot általában támogatná 55%, a meleg párok esetében a többség ellenzi ezt a lehetőséget. Az ellenállás a vezető jobboldali pártnál a legnagyobb (80%), a szélsőjobb formáció jóval toleránsabbnak tűnik (62%).

A heterogén csoportokból álló Nemzeti Front (FN, Front National)- ahol a liberálisabb alkotóelemek mellett a tradicionalista trend jelentősége csökkent Marine Le Pen vezetése alatt – e témában sokáig visszafogottnak mutatkozott. A legutóbbi felvonuláson azonban már a párt több vezetője, így Le Pen képviselő unokahúga és élettársa, a párt alelnöke is képviseltette magát.

A Manif pour tous sikerén felbuzdulva az FN holdudvarában keringő, régi-új csoportocskák közül több is erőre kapott. Nemcsak a burkoltabb és nyíltabb homofóbia növekedett, de a nyíltan uszító szervezetek radikálisabb akciói – a melegek, baloldali aktivisták, bevándorlók elleni verbális is fizikai atrocitások is elszaporodtak szerte az országban. A tüntetések utóján az ultrák gyakran rendőrökkel csaptak össze (a ’Harag napja’ január 26-án 250 letartóztatással végződött). Illusztrációként az egyik ilyen apró, de lelkesedését és szélsőségességét tekintve figyelemre méltó női szervezet, a Kariatidák (Caryatides) névre keresztelt szerveződést mutatjuk be.

A Kariatidák: Francia nőket a francia férfiaknak!

A jellemzően inkább férfitöbbséggel működő szélsőjobb szervezetek közül többen alakítottak női tagozatot az utóbbi időben; a Pétain-rezsim ideáljait felfrissítő, jobbára fiatal, húszas-harmincas éveikben járó hölgyekről a Causette magazin szeptemberi számában jelent meg egy riport. A Kariatidákat két, tavaly nyáron, egy tragikus haláleset miatt betiltott, de informálisan ma is üzemelő szervezet (Ouevre française, Jeunesses nationalistes) leányvállalataként alapították tavaly májusban.

A tagság ideálisan térdig érő szoknyában, és ha megoldható, kék-fehér-pirosban demonstrál; jelképük egy orchidea a fasiszta-neofasiszta szimbólummá vált kelta kereszt előterében. Sophie, a lyoni sejt egyik alapítója tizenévesen egy pro life szervezetben kezdte az aktivizmust, de korán megfordult az FN-nél is, amit végül túl langyosnak talált. Először a „gender teória” elleni matricaragasztó akción találkozunk vele – szerinte a „kormány lányoknak akarja beöltöztetni az kisfiúkat, hogy mind homoszexuálisak legyenek” –, ahol a férfiak a biztosítják a terepet a „gyengébb nemnek”. Ahogy a mozgalom alapító okirata is fogalmaz: „Hátvédek vagyunk, … mi vagyunk a nemzet gyermekeinek, a jövő aktivistáinak nevelői”.

Sophie-ék körútjukon több járókelővel szóba elegyednek, és a fogadtatás inkább pozitív – a szélsőjobb elemzői szerint a frissen alapított női csoportok fontos szerepet töltenek be a szervezetek banalizációjában, elősegítve a társadalmi elfogadottságot. Egy másik, idősebb lyoni vezető megfogalmazásában: az utóbbi másfél év megmutatta, hogy a „nők készek tömegesen elkötelezni magukat, hogy megmentsék a társadalmat a dekadenciától”.

Egyikük, az egyetemista Thérèse, „szerencsére nacionalista családba” született, és szörnyűnek tartja, hogy a nő szexuális tárggyá silányult a mai társadalomban. Gyakorló katolikus, rajong Franciaország történelméért, és több posztere van szent Jeanne d’Arcról, akinek egy kis oltárt is berendezett. Januárban ő is részt vett az Hollande-ellenes, a Harag napja néven futó tüntetésen, ahol a pétaini jelszavak (Munka, Család, Haza) skandálása mellett társaival együtt a köztársasági elnököt és a zsidókat szidta, illetve a kebabot és a hamburgert, hisz egy igaz francia mi máson élne, mint sonkás-vajas baguette-en.

A szelíd hölgyek februárban egy ismert feminista szerző filmvetítését is megakadályozták a Femen csoportról, de békésebb vizeken az anyák napjáról is megemlékeznek: zászlós díszünnepségen, szkinhedek gyűrűjében megidézve Pétain marsall emlékezetét. A rendezvény „nacionalista bankettbe” torkollik, ahol azt is megtudjuk, hogy bár a „tisztaság szemita kategóriáját” nem vennék kölcsön, a szüzesség a házasságig javasolt. „A francia nőket a francia férfiaknak” elv hívői természetesen megvetik a köztársaságot jelképező nőalak, Marianne csecsén lógó, bűnözésre hajlamos, ingyenélő bevándorlókat, és ellenzik a női választójogot, ahogy egyébként magukat a választásokat is.

Dobsi Viktória