Bezárás
Egyéb

A megszégyenítés a nemzetközi kapcsolatokban

Milyen szerepe van a vélt vagy valós megaláztatásoknak a nemzetközi kapcsolatokban, vagy mondjuk a skótok, katalánok függetlenségi törekvéseiben? Hogyan lenne érvényesíthető a társadalmi igazságosság vagy a demokrácia elve világszinten – alkalmasak e célra a nemzetközi szervezetek vagy az uniós konstrukció? Bertrand Badie francia politológussal beszélgettünk, idén tavasszal megjelent Le Temps des humiliés (A megalázottak ideje) c. könyve apropóján. Interjú két részben.

I. Egy elbaltázott nemzetközi rendszer

– A megaláztatás az emberi viszonyok egyik alapvető élménye, ön szerint azonban mára a nemzetközi kapcsolatok rendszerének egyik működési elvévé vált. Miért? 

 ©DRFP/Odile Jacob.

©DRFP/Odile Jacob.

– A megaláztatás az emberi kapcsolatokban mindig is létezett, minden kultúrában, de nem volt ilyen szerepe a nemzetközi játszmák szervezésében, mint ma. Ez az új szerep két okra vezethető vissza: egyrészt a társadalmak egyre inkább belefolynak a konfliktusokba és a háborúkba, másrészt a globalizáció nyomán a nemzetközi rendszer mélyen egyenlőtlenné vált, míg korábban összehasonlítható hatalmak ütköztek egymással. A nemzetközi rendszert nem csupán az államközi kapcsolatok alakítják, hanem a társadalmi mozgalmak is, amelyek gyakorta úgy érezhetik, megalázza, marginalizálja vagy elutasítja őket a nemzetközi rendszer, kizáródnak a döntésekből.  Így pl. az ukrajnai konfliktus nem kifejezetten államközi, hanem államok és társadalmi mozgalmak között zajlik, az aszimetrikus szituációk pedig szükségképpen megaláztatáshoz vezetnek. Ezt élhették át a Majdan azon tüntetői, akiket kezdetben nyugatpártinak neveztek, azután pedig az oroszbarát vagy oroszajkú ukrajnai lakosság az új ukrán rezsim döntései nyomán. A második faktor a nemzetközi rendszeren belüli egyenlőtlenség: a mai konfliktusok zöme gyengéket állít szembe, avagy gyengéket és hatalmasokat. A mai csatamező nem Európában van, mint 4 évszázadon keresztül volt, hanem Afrikában és a Közel-Keleten, olyan társadalmakat érintve, amelyek nem tudnak integrálódni a nemzetközi rendszerbe.

– Mikor következett be ez a minőségi változás? A megaláztatás szervezési elvvé válásának történelmi fordulópontját az első világháborúra teszi…   

– Az igazi kiindulópont a francia forradalom: európai történelmünkben ez az a pillanat, ahol a társadalmak belépnek a nemzetközi játszmába. A francia forradalmi hadseregek az általános hadkötelezettségen alapultak; a korábban jellemző „profi” katonák helyett az egész népet mozgósították, és a cél nem csupán hatalmi célkitűzés volt, hanem a népek felszabadítása, illetve a forradalmi modell terjesztése. A francia forradalomtól kezdve a háború arra törekszik, hogy konkrétan bevonja a társadalmakat. Miért lesz ez megaláztatások forrása? Az egyik okot már említettük: mivel korábban a háborúk egyenlők, stratégák, „józan monstrumok” között zajlottak, olyan mérkőzések voltak, ahol a fejedelmek korrigálták a már meglévő hatalmi egyensúlyt, a megaláztatás ezért.

A másik tényező az, hogy a háború csak a katonai dimenzióban nyilvánult meg, nem voltak még nemzetek, és a konfliktus nem tűnt világképmodellek konfrontációjának. A francia forradalomtól kezdve a győztesek jobbára rákényszerítik modelljüket a legyőzöttekre, ami a vereséget még megalázóbbá teszi. A forradalmak nyomvizén az egész 19. század nemzetek és nacionalizmusok konstruálásának időszaka, ami a háborúkat a folyamatos revans eszközévé alakítja át. Remek példa a három egymást követő francia-német háború, ahol már nem a hatalmi viszonyok korrekciója a cél, hanem a másik eltiprása. 1871-ben a versailles-i palotában a francia identitás jelképes helyén kiáltják ki a Német Reicht. Amikor azután Németország veszít 1918-ban, ugyanennek a versailles-i palotának tükörtermében folynak a tárgyalások, és a legyőzött hatalmakat, Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát vagy az Oszmán birodalmat meg sem hívják.

Épp ezért volt ez a versailles-i béke katasztrófa egész Európának, hisz azonnal táplálni kezdte a II. világháborúba és főképp a nácizmusba torkolló revanslogikát. A német kérdés rendezésének módja a II. világháború másnapján valószínűleg megkímélte a világot egy harmadik revanstól, amennyiben a nácizmus lett elítélve, míg Németországot rögtön integrálták Európába. A versailles-i béke persze a magyarok számára is nagy trauma volt, teljesen érthető módon, a történelem egyik óriási tévedése. Amit szemmel láthatólag még nem sikerült feldolgozni, mindig meglepődöm, amikor Önöknél járok, mennyi Nagy Magyarország térkép van ma is a könyvesboltokban…

– Az új nemzetközi rend egyik konstruáló eleme a gyarmatok felszabadulása, amit ön szerint teljesen „elszúrtunk”… Kikre gondolt? A franciákra, esetleg egész Európára?

– Mindenkire. Látni kell, hogy 1945 után három döntő történelmi folyamat ment végbe: a dekolonizáció, a globalizáció és a kétpólusú berendezkedés vége. Mindhármat elrontottuk. A dekolonizációnak három tétje volt; először is új, szuverenitást célzó politikai rendszereket létrehozni. Sietősen jártunk el, ami érthető, de épp ezért, ahelyett, hogy kitaláltuk volna e rendszereket, utánoztunk. Az Afrikában, Ázsiában és talán a Közép-Amerikában, Óceániában létrejött államok is az európai modell durva másolatai, anélkül, hogy az érintett társadalmak kultúrájához, történelméhez idomultak volna. Ez volt az első kudarc, aminek nagyon hamar láttuk az eredményét: katonai puccsok, az államok összeomlása.

A második tét az lett volna, hogy ezek a szuverén országok beilleszkedjenek a nemzetközi rendszerbe. Ezt az integrációt azonban közöny és passzivitás kísérte, ami az új államok marginalizációjához vezetett. Az ENSZ multilateralizmusa 1945-ben alakult ki, tehát az új országok úgy voltak kénytelenek aláírni az ENSZ alapokmányát vagy az emberi jogok nyilatkozatát, hogy ezeket hozzájuk igazították volna. Így, ahogy mondani szoktam, passzív polgárai lettek az új nemzetközi rendnek.

A harmadik kihívás az lett volna, hogy a globalizációval való találkozás pillanatában itt Európában, módosítsuk a másságról alkotott víziónkat. De ez sem sikerült. Egy olyan új világban, ahol már nemcsak az ugyanazzal a történelemmel rendelkező szomszédainkat kellene elfogadnunk, a teljesen más kultúrájú államokat nem tudtuk beépíteni az univerzálisba, a globalizáltba. Ezért a posztkoloniális kontextusban inkább a nem nyugati kultúrák stigmatizációját fejlesztettük ki – természetesen az iszlámra és az iszlamofóbiára gondolok, de Kínát és a banálissá váló sinofóbiát, a kínaiak elleni előítéleteket is említhetnénk.

A gyarmatosítás végének kudarca tehát e 3 fő elemből tevődik össze: elszúrtuk a szuverén államok konstrukcióját, elszúrtuk az integrációjukat a nemzetközi rendszerbe, és nem sikerült kiterjesztenünk az alteritás vagy a másság fogalmát más kultúrákra. Ez a kudarc ma is a megaláztatások bővizű forrása: ez áll a nemzetközi rendszer középpontjában, ennek függvényben működik, és ez termeli a feszültségeket és erőszakot, amit ma tapasztalunk.

– Azt állítja, hogy Franciaország számára különösen nagy nehézséget okoz, hogy a posztkoloniális helyzetben értelmezze magát. Inkább hajlik a neokolonializmusra, pl. úgy véli, hogy „felelősséggel” tartozik egyes afrikai országokért, ezért katonailag is közbelép. A többi nyugati hatalom jobban kezeli az új állapotokat?

– Sajnos úgy látom, hogy az egykori gyarmatosítók közül Franciaország az, ahol a legtöbb nehézséget okozza, hogy egykori birodalmához képest definiálja magát. Belgiumban nem így történt, de ott persze nem is akadtak igazán források a posztkolonialista hatalomként való fellépésre. Próbálkozott ugyan a ruandai és a kongói konfliktusban szerepvállalással, de nagyon gyorsan túlléptek rajta az események. Spanyolországnak főképp Latin-Amerikában voltak gyarmatai, Afrikában csak pöttyökben, nem adódtak speciális poszkoloniális gondjai. Portugáliának nagyon sok nehézséget okozott a dekolonizáció, de ma már nem lenne képes gyámkodni az egykori területei felett… mit tehet a kis Portugália Angolával szemben? A régi gyarmattartók közül egyedül Nagy-Britanniát hasonlíthatjuk össze Franciaországgal. A Commonwealth sikeresnek mondható, mert elég szervezett és inkluzív volt ahhoz, hogy egyensúlyozzon és behatárolja a brit intervenciókat. Ez a regulációs mechanizmus nem működött a francia uralom alatt állt területeken. Egy másik ok az, hogy Nagy Britannia a háború után másfajta külpolitika felé orientálódik, jóval atlantistább, jóval integráltabb az USA által irányított nyugati tömbbe, az USA privilegizált partnere inkább, mint magányos kalandor volt gyarmatain. Ezért a britek legfőbb diplomáciai kezdeményezései az atlanti szférán belül érvényesülnek, miközben a De Gaulle-féle szuverenizmus főleg az egykori birodalom iránt érdeklődött. A franciák arra használták az egykori gyarmatokon való fokozott beágyazottságot, a déli kapcsolatokat, hogy az amerikai birodalomhoz képest külön utat építsenek.

– Mit gondol, a megaláztatás mint strukturális elv jellemző-e az Európai Unióra is?

– Onnantól kezdve, hogy az EU egyenlőtlenné vált, megfertőzte a megaláztatás vírusa. Persze csak módjával, hiszen egyetlen európai országban sincs olyan mértékű nyomor és konfliktus, mint egyes „déli” társadalmakban. Három lépést neveznék meg, ami törékenyebb helyzetbe hozta Európát. Az első fázisban, amikor a hatok uniója megalakult, különböző esélyük volt a vezető szerepre. Németország és Olaszország a vereség állapotából emelkedett ki, a Benelux kicsi volt, Franciaországban pedig De Gaulle tábornok volt hatalmon, ami szinte magától eredményezte a franciák domináns szerepét az uniós konstrukcióban. Ezt partnereink rosszul élték meg; fiatal koromban személyesen is tapasztaltam azt az állandó irritációt, szinte frankofóbiát, főleg Németországban, de a Benelux államokban is.

A második lépésben a francia hegemóniára való törekvés jelensége súlyosabb lett és módosult: MaastrichtAmsterdam már a német-francia tandem dominanciájáról szól. Amikor létrejön egy regionális halmaz, rögvest kiemelkednek helyi hatalmak, amelyek a többé-kevésbé integrált halmazban, mint mondják, a ”motor szerepét” kívánják betölteni. Lassanként, a hetvenes évektől néhány évvel ezelőttig még egész jól működő páros, megerősítette a megaláztatás érzetét a partnerek körében, akik közben egyre többen lettek. Véleményem szerint részben ezzel magyarázható az Unió megosztottsága 2003-ban az iraki háborút illetően. Chirac és Schröder nagyon ellenségesen viszonyultak az intervencióhoz, a közepes és kis hatalmak pedig, hogy egyediségüket is felmutassák, az USÁ-választották. Így tett Portugália, Hollandia, Dánia és a keleti és közép-európai államok, akiket mellesleg Chirac is megalázott, amikor a „tízek felhívása” után azt mondta, hogy az illető országok „elszalasztották az alkalmat, hogy csendben maradjanak” – ami egy megalázó formula, még ha talán nem is tévedett olyan nagyot.

A harmadik lépés a 2007-2008-as bankválsággal következett be, amely megerősítette az egyenlőtlenségi helyzetet, létrehozva az Unión belül a megsegített és a segítő országok kategóriáit, aláhúzva az erősebbek és gazdagabbak jóakaratától való függést. Az a mód, ahogy Görögországgal bántak, és az a megaláztatás, amit a görögök átérezhettek, valódi fordulópontot jelent az Unió történelmében. A görög szindróma mögött ott találjuk a többi, hasonló helyzetben lévő ország problémáit. A szolidaritást pedig legfeljebb azoknak az országoknak a részéről volt érezhető, akik hasonló cipőben jártak:  spanyolok, portugálok, olaszok és valamennyire a franciák. Ez az az elképesztő időszak, amikor a görög tüntetéseken Hitler vonásaival felruházott Angela Merkel de facto két kormányfőt mozdít el állásából: Berlusconit és Papandreut. Hogy olyan nomenklatúra-közgazdászokat tegyenek a helyükre, akik többé-kevésbé kötődnek a Goldman Sachshoz vagy a MIT-hez, mint Lukasz Papadímosz és Mario Monti.

A megszégyenítés tehát jelen van Európában is, még ha nem is itt találjuk a jelenség legkirívóbb eseteit. Fontos látni, hogy nem arról van szó, hogy a gazdag és erős németek kicsúfolják a görögöket, hanem egy strukturális működési módról, amely nem lát más utat, mint gyámság alá venni bizonyos államokat, hogy aztán előírjon, a gazdasági mellett bizonyos politikai viselkedést. Ez a megaláztatás mechanizmusának lelke, és hozzátenném, hogy az efféle működés erőszakot gerjeszt, sőt akár háborút is. Jól látjuk, milyen tiltakozó társadalmi mozgalmak jöttek létre Dél-Európában. Hiba pl. gyenge láncszemként látni Görögországot, ahogy a németek teszik, hiszen az európai test részéről van szó. A mai helyzet olyan, mintha az agyam kártalanítást követelne, mert túl sokat foglalkozom a lábam problémáival. Ez abszurd. Fel kell tárnunk e diszfunkciók gyökereit, mert lehetséges egy másféle Európa, ami nem segélyezőkre és segélyezettek táboraira szakad, hanem a szolidaritás nevében működik együtt.

Dobsi Viktória

2. rész: Rossz Fiúk és Messiások a nemzetközi rendszerben

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom