Bezárás
Egyéb

Humanizmus vagy barbárság

A “nyugati” és “keleti” népek egyaránt esélyesek az emancipációra, vagy vannak olyan országok, ahol sosem érhet be a demokrácia? Míg politikai vezetőink és értelmiségi lakájaik azon fáradoznak, hogy mesterségesen kreált identitásokból gerjesszenek vérre menő konfliktusokat, maradtak-e eszközeink a „Másik” elfogadó megértésére? A nyári szünetre és a közel-keleti helyzetre való tekintettel rendhagyóan filozófikus poszt következik: az 1935-ben egy jeruzsálemi keresztény arab családba született, amerikai irodalomprofesszor és közíró, Edward W. Said egyik utolsó esszéjéből ajánlunk néhány részletet.

A humanizmus utolsó bástyánk a barbárság ellen

[…] Önéletrajzom, az Out of Place[1], leírja azokat a különös és ellentmondásos világokat, ahol felnőttem és érzékelteti a hatásokat, amik fiatalkoromban értek Palesztinában, Egyiptomban és Libanonban. De az elbeszélés még politikai elköteleződésem kialakulása előtt véget ér, 1967-ben, a hatnapos háború után. Az Orientalizmus[2] jóval közelebb jár a kortárs történelem viharaihoz. Egy 1975-ben született leírással kezdődik, a libanoni polgárháborúról, amelynek 1990-ben lesz vége. Az erőszak és a vérfürdő mindazonáltal ma is folytatódik. Az Oslóban elindított békefolyamat dugába dőlt, kitört a második Intifáda, és a palesztinoknak szörnyű szenvedés az osztályrészük az újra elfoglalt Ciszjordániában éppúgy, mint a gázai övezetben.

Megjelentek az öngyilkos merényletek, összes visszataszító következményükkel; ezek nem kevésbé iszonyatosak és apokaliptikusak, mint 2001. szeptember 11. eseményei és azok folytatása: az Afganisztán és Irak ellen indított háborúk. Mikor e sorokat írom, Irak illegális megszállása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által még folyamatban van, rettenetes hatásaival egyetemben. Mindez a „civilizációk összecsapásának” lenne része, vég nélkül, megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. Én azonban nem értek egyet ezzel az elgondolással.

Örülnék, ha kijelenthetném, hogy az amerikaiak általános megértési képessége, ami a Közel-Keletet, az arabokat és az iszlámot illeti, javult valamelyest. Sajnálatos módon ez nincs így. Európában több okból is jobbnak tűnik a helyzet. Az USA-ban az álláspontok megmerevedése, a leereszkedő általánosítások és az önfényező klisék növekvő térfoglalása a jellemző, egy brutális hatalom uralma mellett, amely szövetkezik a disszidenseket és a „másságot” sematizáló megvetéssel – mindez megnyilvánult az iraki könyvtárak és múzeumok kifosztása és lerombolása során.

Vezetőink és értelmiségi lakájaik, úgy tűnik, képtelenek megérteni, hogy a történelem nem letörölhető, mint egy fekete tábla, hogy aztán „mi” felírhassuk rá saját jövőnket, rákényszerítsük életmódunkat az „alsóbbrendű” népekre.

Gyakran hallhatjuk Washingtonban vagy máshol a magasrangú vezetőktől, hogy újrarajzolják a Közel-Kelet határait, mintha az oly nagy múltú társadalmakat és oly különféle népcsoportokat úgy lehetne összekeverni, mint egy doboz mogyorót. Bár ez gyakran megtörtént a „Kelettel”, ezzel a szinte mitikus konstrukcióval, amely oly sokszor átalakult, mióta Napóleon a XVIII. század végén behatolt Egyiptomot. Minden ilyen alkalommal a történelem megannyi üledéke, a vég nélküli elbeszélések, a kultúrák, nyelvek és személyiségek zavarba ejtő sokfélesége feledésbe merül, elsöprik és száműzik a sivatagba, mint a Bagdadban ellopott kincseket, amik így minden jelentésüktől megfosztott töredékekké válnak.

[…] Újfent el kell mondanom, hogy számomra nem létezik olyan „igazi” Kelet, amelyet mindenáron védelmeznék. Viszont a lehető legnagyobb mértékben tisztelem ezeknek a népeknek azt a képességét, hogy megvédjék a saját víziójukat arról, amik, és amivé válni szeretnének.

Masszív és megtervezett agresszivitással véghezvitt támadások érték az arab és muzulmán társadalmakat: elmaradottsággal, a demokrácia hiányával és a nők jogai iránti közönnyel vádolták őket. Olyannyira, hogy már-már hajlamosak lennénk megfelejtkezni arról, hogy az afféle fogalmak, mint a modernitás, a felvilágosodás vagy a demokrácia semmiképp sem szimpla és egyértelmű koncepciók, amelyeket idővel mindenki felfedez, mint a kertben elrejtett húsvéti tojásokat. A fiatal, arrogáns kommunikátorok elképesztő öntudatlansága – anélkül beszélnek külpolitikáról, hogy bármely fogalmuk lenne  a valóságról (a hétköznapi emberek nyelvezetéről még kevésbé) – megalkotott egy rideg tájat, készen az amerikai hatalom által konstruált szabadpiaci „demokrácia” pótlékának befogadására. Felesleges az arabot, a fárszit vagy akárcsak a franciát is ismerniük ahhoz, hogy az arab társadalmak számára oly szükséges demokrácia dominó-effektusáról szónokoljanak.

A más kultúrák megértésére irányuló szándéknak, ha célja az együttélés és a saját horizontunk kiszélesítése, semmi köze a dominancia vágyához. Ez az imperialista háború – amit a nem választott amerikai felelősök kis csoportja főzött ki, és amit egy harmadik világbeli, már lepusztult diktatúra ellen indítottak ideológiai okokból, összefüggésben a világuralomra, biztonságpolitikai kontrollra és a fogyatkozóban lévő energiaforrások megkaparintására irányuló akarattal – bizonyosan a történelem egyik intellektuális katasztrófája, méghozzá azért, mert olyan orientalisták igazolták és sietették, akik elárulták kutatói hivatásukat. Az arab és muzulmán világ olyan szakértői, mint Bernard Lewis és Fouad Ajami jelentős befolyást gyakoroltak a Pentagonra és George W. Bush nemzetbiztonsági tanácsára: a héják segítségére voltak abban, hogy olyan groteszk eszmékkel operáljanak, mint az „arab szellemiség” vagy az „iszlám évszázados hanyatlása”.

Jelenleg az amerikai könyvesboltok tele vannak vaskos kötetekkel, melyek hivalkodó címei „az iszlám és a terrorizmus” kapcsolatára utalnak, a „lemeztelenített iszlámra”, az „arab fenyegetésre” vagy a „muzulmán összeesküvésre”. A politikai publicisztikákat jegyző szerzők információikat olyan szakértőktől nyerik, akik saját bevallásuk szerint behatoltak e furcsa keleti népcsoportok lelkébe. E háborús aktivisták számíthattak a CNN és a Fox News tévécsatornák, meg a milliónyi evangélista és konzervatív rádió, a bulvársajtó, sőt tekintélyes újságok támogatására is, amelyeket egyaránt lekötött ugyanazoknak az ellenőrizhetetlen általánosságoknak az ismételgetése, hogy mozgósítsák „Amerikát” az idegen démonok ellen.

Ha nincs ez a gondosan karbantartott benyomás, hogy e távoli népség nem olyan mint „mi” és nem fogadja el a „mi” értékeinket – az orientalista dogma esszenciáját alkotó klisékről van szó –, az iraki háborút nem lehetett volna megindítani. Minden nagyhatalom efféle zsoldos kutatókkal szokta körbevenni magát: Indonézia és Malájzia holland hódítói; Indiában, Mezopotámiában, Egyiptomban és Nyugat-Afrikában a brit hadseregek; Indokínában és Észak-Afrikában a francia különítmények. Azok, akik a Pentagonnak és a Fehér Háznak adtak tanácsokat, ugyanezeket a kliséket használták, ugyanazokat a megvető sztereotípiákat, ugyanazt az önigazolást az erőszak és a hatalom érvényesítésére. „Végülis – szajkózza a kórus – ezek az emberek úgyis csak az erő nyelvén értenek.” E tanácsadók mellett Irakban még a magánvállalkozók seregét is megtaláljuk, akikre majd mindent rábíznak, a tankönyvek kiadatásától az alkotmány megszövegezésén és a politikai élet átalakításán át, egészen az olajipar újjászervezéséig.

Minden új birodalom úgy tartja magáról, hogy különbözik elődeitől, azt állítja, hogy a körülmények kivételesek, küldetése a civilizálás, a rend és a demokrácia megteremtése, erőszakot pedig csak végső esetben alkalmaz. A legszomorúbb az, hogy mindig akadnak értelmiségiek, akik készek arra, hogy gyöngéd szavakkal szóljanak a jóakaratú és önzetlen birodalmakról.

Huszonöt évvel könyvem megjelenése után, az orientalizmus arra késztet, hogy feltegyük a kérdést, megszűnt-e valaha a modernkori imperializmus, vagy nem maradt-e fenn Bonaparte egyiptomi expedíciója óta, két évszázadon át, egészen mostanáig. Azt mondtuk az araboknak és a muzulmánoknak, hogy a viktimológia és a gyarmattartók fosztogatásainak meglovagolása csupán ürügy volt, hogy meneküljenek aktuális felelősségük elől. „Megbuktatok és tévedtetek” – mondja a kortárs orientalista.

[…] Az Orientalizmussal a humanista kritikára szerettem volna támaszkodni, hogy kiszélesítsem a lehetséges küzdelmek terepét, és mélyebb elemzéssel és gondolkozással helyettesítsem hosszú távon a minket fogva tartó reflektálatlan düh rövid fellobbanásait.

[…] Humanizmuson először is azt a szándékot értem, ami William Blake-et arra indította, hogy széttörje szellemünk láncait, egy történeti és érvelő reflexió érdekében. A humanizmust a más kutatókkal, más társadalmakkal és más korszakokkal való közösség érzése táplálja: a humanista nem létezhet a világtól elzártan. Minden terület összekapcsolódik az összes többivel, és semmi, ami a világban történik, nem lehet elszigetelt és külső befolyástól mentes. Foglalkoznunk kell az igazságtalansággal és a szenvedéssel, de a történelembe, kultúrába és gazdasági-társadalmi valóságba ágyazott kontextusban. Az a szerepünk, hogy kiszélesítsük a vita horizontját.

Az utóbbi harmincöt évben életem jelentős részét töltöttem azzal, hogy a palesztin nép önrendelkezéshez való jogát védelmeztem, mindig megkíséreltem azonban úgy eljárni, hogy teljesen tekintettel legyek a zsidó népre és annak szenvedéseire, az üldöztetésektől a népirtásig. Leginkább az számít a szememben, hogy az Izrael és Palesztina közti egyenlőségért vívott harcnak csupán egy humánus célja legyen, az együttélés, nem pedig egymás kiirtása és az elutasítása.

Nem véletlenül mutattam rá, hogy az orientalizmus és a modern antiszemitizmus gyökerei közösek. Minden független értelmiségi számára életbevágó szükséglet, hogy alternatív modelleket dolgozzon ki a Közel-Keleten és másutt túlságosan régóta felülkerekedett, kölcsönös ellenségeskedésre alapozó, beszűkült és leegyszerűsítő dogmák helyett.

[…] A mai nemzedék fiataljai számára a filológia ősi és avítt tudomány, holott a legalapvetőbb és legkreatívabb értelmezési módszer. A legcsodálatosabb példa rá Goethe érdeklődése az iszlám, és különösen Háfiz költészete iránt – ez az emésztő szenvedély indította a West-östlicher Diwan megírására, és befolyásolja majd a Wertliteraturról (világirodalom) alkotott elképzeléseit: a világ összes irodalmának tanulmányozása mint valami totális szimfónia, amit teoretikusan úgyis érthető, mint minden egyes mű egyediségét megőrizni, az egész szem elől tévesztése nélkül.

[…] A Weltliteraturra alkalmazott – egy másik korszak vagy eltérő kultúrával szembeni ellenségességgel vagy távolságtartással inkompatibilis – filológia feltételezett egy mélységesen humanista szellemet, amely nagylelkűséggel és – ha szabad ezt a szót használnom – vendégszeretettel teljesedett ki. A kutatói elmének mindig törekednie kell arra, hogy aktívan előkészítse magában az idegen Másik helyét. Ez az erőfeszítés, amely létrehozza a nyitottságot a Másik felé, aki különben idegen és távoli maradna, a kutató küldetésének legfontosabb dimenziója.

[…] A mai nevelést nacionalista és vallási ortodoxiák veszélyeztetik; terjesztőjük az a média, amely történelmietlen és szenzációhajhász módon a távoli, elektronikus háborúkra koncentrál, azt a benyomást keltve a nézőben, hogy „sebészeti beavatkozásokról” van szó, és elfedve a modern háború okozta iszonyú szenvedést és pusztítást. Démonizálva az ismeretlen ellenséget, akire a „terrorista” címkét ragasztják, hogy fenntartsák a közvélemény indulatát, a média képei túlságosan nagy figyelmet kapnak, és egy válságos és bizonytalan időszakban, mint a szeptember 11-i merényletek után, könnyen manipulálhatók.

Mint amerikai és mint arab, arra kell kérnem az olvasót, hogy soha ne becsülje le azt a fajta leegyszerűsítő világképet, amit a Pentagonban dolgozó maroknyi civil fabrikált, hogy meghatározza az amerikai politikát az arab és muzulmán világ egészében. A terror, a megelőző háború és a kikényszerített rezsimváltások, amit a történelem legmagasabb katonai büdzséje tett lehetővé – kizárólag ezeket az ideákat vitatják vég nélkül a médiában, amely kitermeli az állítólagos szakértőket, akik aztán igazolják a kormány elképzeléseit. A reflexiót, a beszélgetést, a racionális érvelést, a világi vízión alapuló morális elveket – amely szerint az emberi lények hozzák létre a saját történelmüket – mindezt absztrakt elképzelések helyettesítették be, az amerikai vagy nyugati sajátosságokat dicsőítve, tagadva a kontextus fontosságát és megvetéssel kezelve a többi kultúrát.

Az olvasó talán a szememre veti, hogy túlságosan meredek átmeneteket képzek a humanista interpretáció és a külpolitika között, és majd úgy véli: egy technológiailag fejlett társadalom – a valaha volt legnagyobb hatalommal, amely egyszerre rendelkezik az internettel és F-16-os bombázókkal – vezetői okvetlenül csodálatos technikai-politikai szakértők, mint Donald Rumsfeld vagy Richard Perle urak. De az, amit elvesztettünk útközben, az az emberi életben rejlő kölcsönös függőség és sűrűség, amit soha nem lehet egyfajta képletre redukálni vagy félretenni.

Ez a globális vita egyik aspektusa. Az arab és muzulmán országokban a helyzet korántsem jobb. Ahogy Rula Khalaf újságírónő is rámutatott kiváló esszéjében[3], a régió elbillent egy amerikaellenesség felé, amely nem sokat ért abból, mi is valójában az amerikai társadalom. A helyi kormányok, lévén képtelenek arra, hogy befolyásolják az Egyesült Államok hozzájuk való viszonyulását, minden energiájukat a saját társadalmaik ellenőrzésébe és szankcionálásába fektetik. Innen ered a növekvő neheztelés, a düh és a tehetetlen elkeseredés, ami akadályozza a társadalmak nyitottabbá válását. Az emberi történelem és fejlődés világi vízióját elsöpörték a kudarcok és frusztrációk, illetve az iszlamizmus, ami a magoló tanuláson alapul, valamint mindannak az eltörlésén, ami a modern ismeretek konkurens formáiként érzékelhető.

Az idzstihád vagy a személyes értelmezés iszlám hagyományának fokozatos eltűnése korszakunk egyik legsúlyosabb kulturális vesztesége, ami a kritikai gondolkozás és a kortárs valóság által felvetett kérdésekkel való személyes szembenézés minden formájának eltűnését is eredményezte.

[…] A fent említett rettenetes konfliktusok, amik az olyan, hazug módon egyesítő jelszavak alá csődítik az embereket, mint „Amerika”, a „Nyugat” vagy az „iszlám”, és kollektív identitásokat találnak ki a valóságban igencsak különböző egyéneknek, nem folytathatják pusztításukat. Szembe kell szállni velük. Még rendelkezésünkre állnak racionális értelmezési képességeink, humanista neveltetésünk öröksége. Ez nem valamiféle szentimentális kegyelet, ami a hagyományos értékek és a klasszikusok felé való visszafordulásra buzdít: a cél egy világszintű, világi és racionalista diskurzus gyakorlatának újraindítása.

A kritikai szellem nem engedelmeskedik a felszólításnak, hogy lépjen vissza a sorba, mert indul a hivatalos ellenség vagy más elleni háború. Távol az előre gyártott civilizációs ütközettől, egy lassú munkára kell koncentrálnunk, az egymásba fonódó, egymástól kölcsönző kultúrák között, amelyek sokkal mélyebben élnek együtt, mint azt a leegyszerűsítő és hiteltelen gondolkodásmódok sugallják. Ez a szélesebb ívű szemlélet azonban időigényes; türelmes és következetesen kritikus kutatások, valamint az a hit táplálja, hogy létezik az akció és reakció azonnaliságára épülő világában egy nehezen megőrizhető szellemi közösség.

A humanizmus az egyéni kezdeményezésből és személyes intuícióból táplálkozik, nem készen kapott gondolatokból és tekintélytiszteletből. […]

Végezetül és főképp, a humanizmus az egyetlen, úgy is mondhatnám, az utolsó támaszunk az emberiség történelmét eltorzító embertelen gyakorlattal és igazságtalansággal szemben. Ma már rendelkezésünkre áll a cybertérben létrehozott, ösztönzően demokratikus közeg, ami mindenki számára nyitott, és olyan kiterjedésű, amit sem az előző generációk, de egyetlen zsarnok, egyetlen ortodoxia sem képzelt volna soha. Az iraki háborút megelőző tüntetések sem jöhettek volna létre a világ minden táján, ha nem léteznének szerte a világban azok a közösségek, akik egy másfajta információból merítenek, akik tudatában vannak az ökológiai kihívásoknak, csakúgy, mint az emberi jogok és a szabadságvágy fontosságának – és ez az, ami mindnyájunkat összeköt ezen a parányi bolygón.

A 2003 őszén, Said halála előtt néhány héttel megjelent szöveg most egészben is olvasható a Le Monde diplomatique honlapján, magyarul pedig Lugosi Győző egykori fordításában, ahonnan mi is ellestünk néhány fordulatot, itt.

Kép forrása: wikipedia.

[1] Out of Place: A Memoir. Alfred A. Knopf, New York, 1999.

[2] Edward W. Said egyik legfontosabb műve az 1978-ban megjelent, nagyhatású Orientalizmus (Európa, 2000) a nyugati gyarmatosító törekvések igazolásához passzoló „Kelet” interpretációkat elemzi, a posztkolonializmus egyik alapműve.

[3] The Financial Times, 2002.09.04.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom