Bezárás
Egyéb

Vári György: Van-e a háborúnak jövője?

Ahhoz, hogy – különösen Magyarországon – egyáltalán el lehessen kezdeni írni a gázai háborúról, elöljáróban muszáj pár evidenciát – a félreértések elkerülése végett – leszögezni. Noha Izrael kritikusai között számtalan antiszemita van és Izrael bírálata sok esetben csak a nyilvánvaló antiszemitizmus maszkja vagy éppen retorikai ugródeszkája (például itt), mindazonáltal önmagában nem eleve antiszemitizmus Izrael politikájának bírálata, a legkeményebb, akár a legigazságtalanabb, legméltánytalanabb bírálata sem. Vitapartnerem, Jászberényi Sándor – az egyik legbátrabb magyar antirasszista – leantiszemitázása pedig egyenesen minősíthetetlen ostobaság, egészen függetlenül attól, igaza van-e a mostani háború megítélésében.

Jászberényi Sándor: Miért nem lehet felszámolni a Hamászt?

Izrael 2007 óta tartja blokád alatt a Gázai Övezetet a Hamász miatt, ennek az eredménye az, hogy az övezetben órákra van csak áram, komoly problémák vannak az üzemanyag- és ivóvíz ellátással és elképesztő mértéket ölt a munkanélküliség. Gyakorlatilag a nem Hamász tagoknak illetve támogatóknak nincs munkája az Övezetben. Az övezetből azonban senki sem mehet el. Tovább a teljes cikkre.

Végtelenül elkeserítő, bár nem meglepő tünet, hogy a magyar közvélemény nem elhanyagolható része a Gázában zajló eseményekben is felismerni véli a meghitt itthoni szembenállásokat és más nem is nagyon érdekli. Éppen úgy szurkolóként viselkedik, mint a magyar politikai meccseknél: mélyen hisznek benne, hogy ez a végtelenül bonyolult konfliktussorozat nagyon egyszerűen megítélhető erkölcsi szempontból és napnál nyilvánvalóbb, kiknek van maradéktalanul igaza benne.

Nekem sokakat kell féltenem az izraeli oldalon, évtizedes barátaimat és a családjukat, egykori pesti tanítványaimat és egykori tanáraimat egy a Hamasz rakétái számára immár bőven elérhető tengerparti kibucban, ahol fél évig éltem az ezredfordulón. Ismerem Tel-Aviv, Jeruzsálem, Beer-Sheva utcáit, otthon vagyok, ha arra járok és annyira sűrűn járok arra, amennyire csak tehetem: természetesen elfogult vagyok. A kételytelen, stigmatizáló hajlamú agresszivitás azonban újra és újra meglep.

Ami biztos: Gázában szörnyű tragédia zajlik, ártatlan, kiszolgáltatott emberek – köztük talán százával is gyermekek – halnak meg és vannak folyvást életveszélyben, lesznek földönfutóvá. A kérdés az, hogy mennyiben felelős ezért a szörnyűségért a Hamasz és mennyiben Izrael kormánya és hadserege. Az, hogy máshol (például a szomszédos Szíriában) még sokkal nagyobb szörnyűségek történnek a világ közönyétől, mindenesetre jóval mérsékeltebb figyelmétől övezve, igaz ugyan és bizonyára képmutatásként leplezi le a felháborodás egy részét, de ebben a kérdésben nem érv, a Hamasz és/vagy Izrael felelősségéről semmit sem mond.

Izraelt, Dél-Izrael polgári lakosságát a Hamasz és a Gázában tevékenykedő más terrorszervezetek (az Iszlám Dzsihád stb) folyamatosan támadják, a háborút megelőzően ezek a támadások különösen hevessé váltak és csak mostanra ritkultak meg valamelyest, talán csak átmenetileg. Az immár több mint 1000 (jórészt civil) gázai áldozathoz viszonyítva kevesen, hárman haltak meg, köztük egy beduin férfi és egy thaiföldi vendégmunkás, akitől ezen a hétvégén vettek búcsút Izraelben. Az ő haláluk is bizonyítja, hogy a Vaskupola, bár jó hatásfokkal működik, nem nyújthat száz százalékos védelmet a Gázából kilőtt rakéták ellen, ahogy ezt a könnyebb és súlyosabb sérülések is igazolják.

A Hamasz képes arra, hogy borzalmasan megnehezítse a dél-izraeli városok (Asdod, Askelon, Szderot) és kibucok életét, a mindennapos rakétázással és – akármennyire jók is aránylag a túlélési esélyeik, úgymond – folyamatos életveszélyben tudja tartani őket. Továbbá immár képes arra is, mint láttuk, hogy akadályozza, bénítsa Izrael polgári légiforgalmát – ha nem is tudja talán veszélyeztetni a Ben Gurion Repülőtér biztonságát, mindenesetre képes azt a meggyőző látszatot kelteni, hogy mégiscsak képes rá. (Most, hogy ártatlan emberek életéről van szó, csak zárójelben említsük, hogy könnyedén képes súlyos károkat okozni az állandó háborús fenyegetéssel, veszélyeztetéssel, a Vaskupola-rendszer felállításának és működtetésének igen komoly költségeivel az izraeli nemzetgazdaságnak).

Az évek alatt kiépített alagútrendszer pedig szintén folyamatosan veszélyezteti izraeliek életét, pár órája hiúsított meg egy behatolási kísérletet a hadsereg – az alagútrendszer felszámolását első számú céljának tekintő szárazföldi hadművelet tizedik napján.

A több mint öt évet fogságban töltő, terroristák százainak elengedéséért cserébe hazaengedett izraeli katonát, Gilad Salitot is az alagúthálózat segítségével rabolták el 2006-ban. A Salit-megállapodás részeként kiengedettek jó részét újra letartóztatták a háborút megelőző akció során, amelynek célja elvileg a három elrabolt, addigra már – mint kiderült – régen meggyilkolt fiú kiszabadítása volt, de inkább csak erődemonstrációnak volt jó, a kölcsönös düh és kétségbeesés további fokozására.

Az pedig, hogy a Hamasz csak korlátozott (az Izraeli Légierőével nem összehasonlítható) pusztításra képes, nem jelenti azt, hogy ne akarnának pusztítani és hogy ne kívánnák folytonosan növelni ebbéli mozgásterüket. Ma az Index is átvette Daily Telegraph két napos hírét, amely szerint a glóbusz egyik legförtelmesebb rezsimjével, Észak-Koreával üzletelve kívánják feltölteni a harcok során kiürült rakétaarzenáljukat – a kapcsolat nem új keletű. Az is kitartó munka eredménye, hogy a rakétáik elérik immár Tel-Avivot, Jeruzsálemet és az ország még északibb részeit, valószínűleg Haifát is, akárcsak az alagútrendszer kiépítése.

Ha mindezek hatására el is ismerjük, hogy Izraelnek kötelessége megvédeni polgárait, még mindig felmerülhet, fel is merül, hogy nem alkalmaz-e „aránytalan” erőt indokolatlanul. Egyetlen ártatlan ember meggyilkolása sem igazolható semmivel, Izrael háborúja tehát és egyáltalán minden háború indokolhatatlan erkölcsileg.

Ennek a háborúnak a természete miatt (amelyben eleve nem választható el a front a hátországtól és a Hamasz mindent meg is tesz azért, hogy ez minél inkább így legyen) még kevésbé tudjuk pontosan meghatározni, mi volna aránytalan. Az alagútrendszert, amelynek a fennmaradását Izrael nem tolerálhatja (még akkor sem, ha egyes vélemények szerint aránylag kicsi a hatékonysága), a levegőből nem lehet megsemmisíteni. A Hamasz a háborúk közötti állapotot arra használja, hogy növelje a hadsereget és a civil lakosságot egyaránt, bármifajta különbségtétel nélkül megcélzó csapásmérő képességét. Ha időről-időre nem lépnek föl ellenük, ez nagy mértékben fokozódhat, ahogy – láttuk – sok tekintetben fokozódott is az elmúlt időszakban.

Ráadásul sokan úgy látják, hogy a Hezbollah közelről figyeli a háborút és a Hamasz bármilyen részsikere felbátoríthatja, ami ahhoz vezethet, hogy Izraelnek nemsokára északon is háborúznia kell. Vagyis amennyiben tisztán katonai problémaként tekintjük a helyzetet, kizárólag irtózatos szenvedéseket okozó, rendre megismétlődő igazságtalan háborúk vagy az egyre önveszélyesebb tétlenség között választhat Izrael és még az „arányos válaszcsapás” lehetősége sem áll rendelkezésükre. (Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy tehát bármit megtehet. Ha fölöslegesen vagy éppen szándékosan veszélyezteti izraeli egység vagy katona polgári lakosok életét, biztonságát, az különösen súlyos bűntett, amely nem maradhat büntetlenül).

A baloldal – a szívemhez közel álló izraeli baloldal is – azzal szokott érvelni ilyenkor, hogy ezt a konfliktust katonai eszközökkel nem lehet megoldani és kezelni is csak ilyen irtózatos áron lehet: hogy tehát tudomásul kell vennünk azt az adottságot, hogy szomszédok vagyunk és maradunk és politikai megoldást, modus vivendit kell találni, véget vetni a szakadatlan gyilkolásnak.

A sztenderd jobboldali érv viszont éppen az, hogy a „politikai megoldás” keresése illúzió, Mahmud Abbasz ha akarna sem tudna semmiben megállapodni Izraellel, a Hamasz pedig nem is akar, nyíltan Izrael megsemmisítésére tör. Az iszlám fundamentalizmus – folytatódhatna tovább az érvmenet – nem ismerheti el nem alávetettként a zsidókat, tehát a zsidó államot sem, soha. De ha így is van, ez is csak a fundamentalista iszlámmal tenné lehetetlenné a megegyezést és nem a palesztinokkal. Ha nem a Hamasszal, akkor majd előbb-utóbb valaki mással.

Miért ragaszkodna tűzön-vízen át saját kilátástalan nyomorúságához Gáza lakossága? Miért ne lehetne meggyőzően felkínálni nekik egy elviselhetőbb élet lehetőségét, mint amilyet a Hamasz tud és kíván biztosítani számukra? Hová vezet a megszállás fenntartása, a jelenlegi kormány településpolitikája? Tudom, a politikai erőfeszítéseket naivitásnak, a háborút egyedüli realitásnak tartók szerint a gázai kivonulás is csak a terrorizmusnak adott új terepet és lehetőséget, de én, ahogy mondtam, semmi szükségszerűt és megváltoztathatatlant nem látok ebben.

Nem vagyok kretén, tudom, hogy nem véletlen, hogy ennek a krízisnek mindeddig senki nem lelte meg a politikai megoldását, hogy irtózatosan, kivételesen nehéz a közvetítés ennek a konfliktusnak a terepén. Vannak természetesen nagyon nehezen kezelhető, adott pillanatban, akár egy hosszú átmenet idejére is megoldhatatlannak tűnő konfliktusok, de hogy volnának lényegüknél fogva, eleve és örökké feloldhatatlan konfliktusok, amelyek csak irtózatos választásokat hagynak és – rövid szünetekkel – folyamatos háborúkat kényszerítenek ki mindenféle alternatíva nélkül, abban egyszerűen nem tudok hinni.

Vári György

(Címlapkép: innen)

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom