Bezárás
Egyéb

A láthatatlan háború – nők elleni erőszak a francia hadseregben

Az amerikai hadseregben szolgáló nőknek ma nagyobb az esélye arra, hogy egy társuk megerőszakolja őket, mint arra, hogy az ellenség lője le őket Irakban”– Jane Harman szenátornő híres mondata 2008-ban hangzott el egy parlamenti bizottságban, és azóta Barack Obama már személyesen is kiállt a nők elleni erőszak érdekében ma is folyó kampány mellett. A nemzetközi visszhangot is kapott amerikai helyzet nem egyedi: egy januári kutatás szerint pl. a német hadseregben szolgáló nők 55%-a azt állítja, már érte szexuális zaklatás (a férfiak esetében az arány 12%). Az általános hadkötelezettség eltűnésével a nyugati hadseregekben megemelkedett a nők száma, és főleg a sajtó erőfeszítései nyomán jó évtizede több országban is terítéken van a katonanők elleni erőszak. Kivéve Franciaországot, ahol két fiatal újságírónő majd két éves kutatása eredményeként látott napvilágot idén februárban az első komoly és nyilvános feltáró munka. Egyikükkel, a Láthatatlan háború[1] című könyvet kiadó rendhagyó női magazin, a Causette csapatánál dolgozó Julia Pascuallal beszélgettünk.

– A nyomozás ötlete egy újságcikkből született, amely több nyugati ország programját hasonlította össze a katonanők elleni erőszak területén, csak épp a hazájukról nem tett említést. Mit gondol, miért voltak eddig kivételek e téren?

– A problémát szinte mindenütt próbálják a szőnyeg alá söpörni. Tudjuk, hogy az USA-ban mekkora erőfeszítéseket tettek a botrányok eltussolása vagy a feljelentések megakadályozása érdekében. Franciaország specialitása inkább az, hogy eddig tényleg soha nem beszéltünk erről a problémáról, egyetlen újságíró sem foglalkozott vele, ahogy a hadsereg sem vette komolyan. Arra jutottunk a kollégámmal, Leila Miñanóval, hogy ha a miénk a világ egyik legnagyobb hadserege[2], illetve nálunk van európai összehasonlításban a legtöbb nő (15%), és ha egy jelenség létezik Kanadától Nagy Britannián át Izraelig, akkor nyilván itt sincs másképp. Ezt a hipotézist aztán igazolta a két éves munka és a könyv. Hogy a sajtó miért nem foglalkozott korábban a témával, például az amerikai botrányok nyomán – ez egy jó kérdés. A válasz egyik eleme esetleg az, hogy nagyon óvatosak vagyunk a magánéleti kérdésekkel, és a nők elleni erőszakot egyesek ide sorolhatják. Mi azonban épp ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy ez politikai kérdés, amennyiben az egyes esetek, az egyéni történetek hátterében kibontakozik egy szisztéma, ami elemzésre szorul. Egy fontos intézményről van szó, amely mechanizmusokat teremt, a katonaság által közvetített kultúráról és nem magánéleti problémákról.

– A könyv megjelenésével egyidőben a védelmi miniszter bejelentette, hogy vizsgálatot indítanak a témában, majdnem úgy, ahogy az ajánlásukban említett amerikai dokumentumfilm esetében, amelytől a címet is kölcsönözték… véletlen egybeesés?

– Bizonyosan nem, ez a munkánk közvetlen következménye. A miniszter a könyv publikálásának napján tette meg bejelentését, de az egy hónappal később elkészült jelentés is a könyvre épít; első körben az általunk vizsgált eseteket nézték meg. Erre alapozva szerveztek aztán kerekasztalokat mintegy tíz ezrednél, beszélgetéseket a tisztekkel, ami lehetővé tette, úgymond, az adatbázis gazdagítását. Komolyan vették, és igazolták is, amit állítottunk. És egy hónap alatt ők is megállapították, hogy sok eset nem jut el a panasztételig, hogy az áldozatokat gyakran nem hallgatják meg, az erőszaktevőket pedig általában nem szankcionálják.

– Április közepén a kormány bejelentett egy 10 pontos tervet; mit gondol a tervezett intézkedésekről?

– Először is, ezek a döntések nálunk teljesen újszerűek és némelyik történelmi horderejűnek mondható, ilyen pl. a szexuális zaklatás bevezetése a katonai törvénykönyvbe, amit a katonák jogvédő szervezetei már évek óta szerettek volna elérni, de a hivatalban lévő miniszterek sosem szánták rá magukat. Ez ma úgy látszik, megvalósul, azaz az elkövetőket a katonai jog alapján is felelősségre lehet majd vonni, ami majd igazi fegyelmi intézkedéseket von maga után. Más fontos előrelépés is történt: egy külön testület adhat majd tanácsot a katonai vezetőknek abban, hogyan kezeljék ezeket az ügyeket, illetve támogathatja majd az áldozatokat is, akik gyakran nem mernek az elöljáróiknak beszélni a gondokról. Lehetett volna messzebb is menni, ugyanis egyelőre a problémakezelés a hadseregen belül marad, még ha egy elvileg független felügyelő szerv is végzi. Ha egy külső, a védelmi minisztériumtól elkülönült szervezetre bízzák e feladatokat, az nagyobb szabadságot adott volna az áldozatoknak. Sok szó esett a tengeralattjárók megnyitásáról a nők számára, amit már több országban engedélyeztek, csak nálunk nem – én úgy látom, ez inkább egy anekdotikus, jelképes döntés, de talán épp ezért, bejelentése után rögtön rengeteg kritikát váltott ki.

– Nagyjából 50 affért vizsgáltak, a zaklatástól a konkrét és változatos módon végbement agressziókig, de külön foglalkoztak az áldozatokhoz hasonlóan könyörtelenül félreállított segítőkkel is…

– Elsősorban olyan ügyeket választottunk, ahol megindult az eljárás, hogy ne adjunk esélyt olyan kritikára, amely megkérdőjelezte volna a tények hitelét. Az esetek túlnyomó többségében már megszületett az a bírósági döntés, amely áldozatként ismeri el őket.

– Az áldozatok többsége a fekete bárány vagy a sereg kurvája címkével küzdött jó darabig, majd idővel kénytelen-kelletlen otthagyta a hadsereget, miközben az agresszorok nagy része változatlan pozícióban, olykor még több nővel körülvéve folytathatja a karrierjét. Az, hogy a zaklatás bekerül a katonai törvénykönyvbe, önmagában elég lesz-e lényegi változáshoz?

– Született egy politikai döntés, de egyelőre nem tudjuk, hogyan viselkednek majd az egyes parancsnokságokon. A miniszter fellépése elektrosokként hatott, de az eredményt korai lenne megjósolnunk, ugyanis egy átfogóbb kulturális változásra lenne szükség. A belső jelentés is igazolta, amit mi állítottunk: a szankciók vagy elégtelenek, vagy nem is léteznek. A miniszter azonban most sem írta elő a büntetés szisztematikus jellegét, csak azt, hogy szigorúbb legyen – az ún. harmadik, legsúlyosabb fokozatúakból. De mivel nem lesznek kötelező jellegűek, majd utólag derül ki, hogy a helyi parancsnokságok élnek-e velük, szerintünk csak akkor van értelmük, ha rendszeressé és következetessé válnak.

– Több külföldi hadsereg példájára utalnak, ahol majd egy évtizede foglalkoznak a problémával. A legjelentősebb változást Svédország érte volna el, mi a titkuk?

– A svéd adatok az erőszak határozott csökkenésére utalnak. Az ottani botrány nyomán komoly vizsgálat indult, majd csináltak egy következetesen megvalósított cselekvési tervet. A módszer egyrészt a szisztematikus szankció volt; másrészt pedig az áldozatokra való odafigyelés és a hatékony támogatásuk. Ezek a módszerek kikerülhetetlennek tűnnek az erőszak elleni fellépés érdekében. Az USÁ-ban is változnak a dolgok, de azért ez egy kemény dió [2010-ben három óránként megerőszakoltak egy nőt az amerikai hadseregben; 2012-ben 26 ezerre becsülték a haderőn belül a nők elleni agresszió eseteit, ebből 3374-et jelentettek; dv]. Ráadásul ott még a haditörvényszék is súlyosbítja a helyzetet, ugyanis a katonák felettesei döntenek arról, hogy a feljelentésnek lesznek-e büntetőügyi következményei. Az elöljárók mondják meg, lesz-e pere vagy sem a panasztevőnek, felelősségre vonják-e az agresszort. És ez egyelőre nem változik, hiába futott neki több szenátor is, nagyon nagy az ellenállás az intézményen belül.

– Egy civil számára talán nem is annyira a konkrét nemi erőszak vagy zaklatás esetei a meglepőek a leírtakban, hanem a jellemzően nőgyűlölő vagy szexista közeg. A folyamatos, olykor fenyegetéssel határos „poénok”és beszólások; az egységek vagy osztályok, ahol esetleg nem is szólnak a lányokhoz, a megvetés különféle megnyilvánulásai, a „Kocák” megszólítástól a „menj haza a porontyaidhoz” változataiig. A nők nagy része interiorizálja a mindennapos sértéseket, ami hosszú távon súlyos lelki gondokat is okozhat, de esetleg a hadseregen belüli női szolidaritást is akadályozza…

– Azok a nők, akik belépnek a hadseregbe, nagyjából tudják, mire vállalkoznak. Tudják, hogy egy hímuniverzumba teszik a lábukat, és azt is, hogy az integráció érdekében össze kell magukat húzniuk egészen kicsire. Láthatatlanná kell válniuk a csoportban, és semmiképp sem mutathatják meg, hogy valamiben különböznek. Mimetizmussal próbálkoznak: ők is mondják a sikamlós poénokat, káromkodnak, szexuális célzásokat tesznek, mert meg akarják mutatni, hogy nem valamiféle hercegnők, és tudnak pont úgy viselkedni, mint a férfiak. Ez pedig megakadályoz minden női szolidaritást. Átlagban ugyan 15% a nők aránya, de egyes területeken ez jóval alacsonyabb. Az egészségügyi különítményeknél 30-40%-ban is lehetnek, de külföldi hadműveletben kevesebb, mint 7 %-ban. Egy kisebbség tagjaként, ha a saját helyünkért is küzdeni kell, és nem akarunk feltűnést kelteni, nagyon nehéz szolidárisnak lenni a kisebbségi társainkkal, mert ez épp a másságunkat helyezné előtérbe.

– A nők elleni erőszak önök szerint legfontosabb forrása épp az, hogy a hadsereg, egy évszázados férfimonopólium, de ma is egy nagyon szexualizált és hímközpontú világ, ahol ráadásul a szakmai és a magánidentitás alig választódik szét. Hogyan lehet felvenni a küzdelmet egy ilyen mélyen gyökerező problémával?

– Ez egy nehéz kérdés, valódi erőfeszítésekre van szükség, nevelésre. Meg kell értetni a katonákkal, bármilyen is legyen a rendfokozatuk, hogy a nőknek helye van a hadseregben. Első körben az kellene, hogy maga az intézmény higgyen ebben. A nők arányának gyors növelése Chirac köztársasági elnök politikai döntése volt, és nem a hadsereg kívánságára történt. A változás nem egyedüli, de fontos eleme, hogy elismerjék, a nőknek joguk van itt lenni, és ezért csinálunk is nekik helyet. Ha úgy ítéljük meg, hogy a sikamlós, erősen szexuális konnotációjú vicceknek nincs létjogosultságuk, akkor ezt meg kellene mondani a katonáknak, és addig ismételni, amíg szükséges. Egy kulturális változás rengeteg idő és nevelés kérdése. Szükség van a katonák identitásának újragondolására is. Ez az identitás megváltozott, ahogy maga a háborúzás módja is.

– A katonák szexualitását a hadsereg hagyományosan a feszültség levezetésére használta, ennek érdekében meg is szervezte, és ha ma már nem is léteznek hivatalos bordélyok a laktanyák közelében, pl. a külföldi missziók esetében kialakul egy informális szolgáltató rendszer. Gondolja, hogy ezen a téren elérhető valamiféle változás?

– Igen, én bízom benne. Talán nem sokan gondoljuk így. (nevetés) Arra lenne szükség, hogy a képzőtisztek, a tábornokok is bízzanak benne. Az nem tartható, hogy a nőkre továbbra is a „harcos zsákmányaként ”vagy a „harcos pihenésének eszközeként” tekintsünk. Persze nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a férfiaknak vannak „bizonyos szexuális szükségleteik”, hogy egy három-négy hónapos bevetés túlságosan hosszú, és „levezetésképpen” szükség van a szexre. Fel kell tenni a kérdést, hogy esetleg ez egy téves meglátás-e, és ha igen, mi mást tehetünk annak érdekében, hogy csökkentsük a be- és összezártsággal, a családtól való távolléttel vagy magával a háborúval járó feszültséget. Mi úgy láttuk, ez is része annak a robbanékony elegynek, amiből aztán a nők elleni erőszak is sarjadhat, tehát egy mélyebb, pszichológiai reflexióra is szükség lenne.

– Ide kapcsolódik az alkohol és a drogok kérdésköre is, ami szintén gyakran felbukkan a legsúlyosabb agressziók esetén, és úgy tűnik, egyes katonai vezetők is szemet hunynak a droghasználat felett, mert ez egy kényelmes megoldás pl. a fenti problémák kezelésére…

– Az alkohol- és droghasználat csökkentéséért már régóta folyik a küzdelem a hadseregen belül, évek óta írják a miniszteri körleveleket a nagyobb kontroll, súlyosabb szankciók érdekében. Ez valóban fogas kérdés, a katonák közül sokan alig 18 évesek, szeretnek szórakozni; sok idő telik el várakozással, akár itthon, akár külföldön vannak, az unalom nagy úr; ha sem munkájuk, sem egyéb feladatuk, akkor a kisebb bulik, összejövetelek jelentik az alternatívát. Itt a magánélet keveredik a szakmai tevékenységgel, a napi munka után együtt lazítanak, együtt vacsoráznak, együtt is alszanak. Érthető, hogy néha kisiklik a dolog. Van egy olyan elvárás, hogy legyenek hibátlanok, és persze lehet súlyosabb büntetéseket szabni, de inkább megint messzebbről kellene kezdeni a kérdésfeltevést. Miért unatkoznak a katonák, jó ötlet-e, hogy ennyire zárt miliőben tartják őket.. – ami persze komplexebb válaszokat is kíván.

– Az újoncok összetételével kapcsolatban arra is kitérnek, hogy a toborzási nehézségek miatt egyre több sérülékenyebb vagy labilisabb fiatalt kénytelen felvenni a katonaság, közülük néhánynak még az igazságszolgáltatással is meggyűlt a baja. Idéznek egy tisztet, aki szerint sokakat ki se lehet vinni a laktanyából, szociális munkásokra, szövegértés órákra lenne szükségük. Készen áll-e arra a hadsereg, hogy képezze, segítse ezt a réteget?

– A hadseregben a megszorítások mai kontextusában ez nem prioritás, az elmúlt évek egyik legnagyobb elbocsátási programja épp itt folyik. Ugyanakkor, a leépítések ellenére szükség van újoncokra, és hasonló a helyzet, mint az USA-ban, ahol az afgán, iraki és más frontok betöltéséhez lejjebb kellett szállítani a felvételi követelményeket. A kérdés az, meddig érdemes, lehet elmenni? Nem akármilyen foglalkozásról van szó, hiszen fegyvereket használnak, az adott országokban a biztonságért felelősek. A tisztek valóban panaszkodnak e problémára, de nem nagyon van más választásuk. De mennyire szállíthatjuk le az elvárásainkat? Itt jönnek a komolyabb kérdések: mit is akarunk kezdeni a hadsereggel, mi ma a katonaság feladata, ki megy ma katonának, mit tud ajánlani az intézmény ezeknek a fiataloknak? Mindez már nem csak a nőket érinti, bár ha nálunk nem is bizonyított, de az amerikai kutatások szerint egyértelmű kapcsolat van a büntetett előélet, és konkrétan a szexuális bűncselekmények elkövetése, illetve a hadseregen belüli visszaesés ténye között.

– A katonai képzésről szóló fejezetből kiderül, hogy az oktatásban fontos szerep jut egy kisebbségben lévő, mégis gyakran hangadó csoportnak, akik a katolikus-tradicionalista, vagy egyenesen a szélsőjobb miliőhöz tartoznak. A nemi szerepekről alkotott felfogásukkal nem fér össze a nők részvétele a hadseregben, de az ideológiai befolyásuk segíti a homofóbia vagy a rasszizmus terjedését is. A hierarchia itt is gyakran szemet huny a kilengések felett, mert ez a csoport „cserébe” rendet és tekintélytiszteletet ígér. Ezt a jelenséget problematikusnak érzik-e a politikai vagy katonai vezetők?

– Igen, ez a kérdés is régóta terítéken van. Akadtak már annyira komoly gondok az egyik legnagyobb főiskolán, hogy a kiképző tisztek összetételének módosítása mellett döntöttek, megpróbáltak kevésbé támaszkodni erre a miliőre. De a reformkísérletek nem hoztak igazi eredményeket, ez a reakciós hajlamú csoport továbbra is domináns pozícióban van. Ha a vezetésben, a képzőtisztek között nő a nők aránya – a miniszteri ígéreteknek megfelelően –, és ők maguk is meg lesznek arról győződve, hogy tényleg van helyük a hadseregben, akkor a nők kitaszítottsága, hátrányos megkülönböztetése csökkenhet, bár a komolyabb változáshoz időre lesz szükség. A homofóbiával vagy a rasszizmussal szemben ugyanez a helyzet, nem egyik napról a másikra fogunk változást elérni. A szárazföldi hadsereg tábornokainak 90 %-a ugyanabból a miliőből érkezik, katolikus, tradicionalista családokból, az említett főiskoláról, ahonnan egyébként több buszt is szerveztek a melegházasság elleni tüntetésekre. És igaz, hogy a legszélsőségesebbek kisebbségben vannak, de ma is ők a hangadók. Ahogy egy, az iskolát tanulmányozó szociológus megállapította, az odaérkezők kezdetben nem feltétlen vallanak szélsőséges nézeteket, de első körben alkalmazkodnak, aztán idővel maguk is hinni kezdenek bennük. Ha ez elején nem is gondolják úgy, hogy a nőknek, a melegeknek, a külföldi származásúaknak nincs helye a hadseregben, nem konfrontálódnak ezekkel a hangadókkal, akiket legitimál az intézmény, a katonai gimnáziumok, a dinasztikus katonamúlt.

– Meginterjúvolták a honvédelmi tárca volt gazdáit (a jelenlegi kurzus nem válaszolt a megkeresésekre) – köztük az első női minisztert is –, akik a hozzájuk érkezett, és a könyvben be is mutatott panaszok ellenére, mindannyian azt mondták, soha nem hallottak ilyesmiről. Az érintett politikusok és politikusnők többnyire alkalmazkodnak a hadsereg becenevét is adó stratégiához, azaz némák (La Muette). És a kulisszák mögött, személyes kapcsolataik révén próbálják „elsimítani”, amit lehet.

– Valóban, most először fordult elő, hogy egy miniszter a nyilvánosság elé állt egy ilyen problémával. Az elődök több okból sem teték ezt. Azt hiszem, először is azért, mert a nő-kérdés ma a legkisebb gondjuk, abszolút érdektelenül viszonyultak a témához, így amikor konkrét esetek jutottak el hozzájuk, nem érte meg számukra, hogy emiatt konfrontálódjanak. Feltehetően nem is érzékelik a helyzet súlyosságát. A hadsereg pedig ebben a tekintetben kissé úgy működik, mint az egyház a pedofília-témában: az imázs, a látszat megőrzése sokkal fontosabb, mint az egyes problémák megoldása.

– Milyennek találták a sajtó fogadtatását, különös tekintettel a katonák köztudottan legkedvesebb médiáira?

– A sajtó nagyon-nagyon pozitívan viszonyult a könyvhöz, nem utolsósorban azért, mert a miniszter ilyen nyíltan reagált rá. A hadsereg kedvenc lapja, a Le Figaro, a többiekhez hasonlóan interjút készített velünk, beszámolt a könyvről, nagyon korrektek voltak. A miliő legnépszerűbb, a hadsereg alig néhány, akkreditáltnak mondható újságírója közül a legismertebb végül nem írt részletesebben a könyvről, bár megkeresett engem. Viszont nem is kritizálta, ami az ő helyzetében már egy gesztussal ér fel. Valószínűleg úgy ítélte meg, ennél többet nem tehetett.

– Mi az, ami a legjobban meglepte Önöket a munka során?

– Azt hiszem az, hogy minden nőben, akivel találkoztunk, bárhogy alakult is a sorsuk, bárhonnan jöttek, bármi volt a munkájuk, bármily különbözőek voltak is, bátrak, megtörtek, erősek, törékenyek vagy boldogok, volt egy közös pont. Egy nagyon mély seb. Nem is annyira a konkrét, esetleg fizikai erőszak nyomán, hanem amiatt, hogy az intézmény kitaszította őket. Mi valami rendszerszerűt kutattunk a nők elleni erőszak hátterében, és itt tapintottunk rá igazán. Mindannyian ugyanazt az utat járták be, és ugyanazt a sebet szerezték. Ez volt a legmeglepőbb és a legfelkavaróbb is.

[1] Leila Miñano, Julia Pascual, La guerre invisible, 2014, Les Arènes & Causette

[2] 2011-ben az állomány aktív tagsága majd 300 ezer fő, ebből alig 70 000 civil. Az ismert költségvetésű hadseregek sorában a franciák a 3. helyen állnak, megelőzve a többi európai országot.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom