A spanyol kormány új ellenfele veszélyesebb, mint a katalánok: nyugdíjasok százezrei tüntettek újra a megélhetésért

Tolvaj kormány, ellopja a nyugdíjunkat! – ez volt az egyik leggyakoribb és legfinomabb szlogen a több százezer embert megmozgató szombati tüntetéseken Spanyolországban, ahol egyre dühösebb szépkorúak követeltek decens nyugdíjakat. Több mint 100 településen vonultak utcára jelentős, sőt meglepően nagy tömegek, nagyrészt nyugdíjasok, de más korosztályok is, az inflációt követő emelésekért, és fenntartható, állami nyugdíjrendszert, általánosságban pedig a megszorítások végét kérve.

A hetek óta tartó, rendszeres és egyre tömegesebb demonstrációkkal szemben sokkal nehezebb lesz elkenni a felelősséget, mint a végső soron a jobboldali tábornak kedvező katalán krízissel kapcsolatban. És a hétről-hétre elszántabb nyugdíjasok mellett várhatóan más lakossági csoportok is fellépnek majd annak érdekében, hogy a válságból való kilábalás nyomán az évek óta megsarcolt nagy ellátórendszerek is fellélegezhessenek.

A katalán válság kitörése óta nem nagyon akadnak olyan ügyek Spanyolországban, amelyeknek sikerül előtérbe kerülniük a közbeszédben, miközben nyilván nem a katalán kérdés a spanyol társadalom nagy többségének legfőbb gondja.

A kormánypártot érintő korrupciós ügyek folyamatosan zajló pereinek izgalmai mellett csupán két témának sikerült felülírnia a katalán krízis legújabb fejleményeinek (kormányalakítás nehézségei, bírósági eljárások stb.) taglalását, aminek legnagyobb politikai haszonélvezője a jobboldal. Ezen belül is elsősorban a nacionalizmusban már-már a kormánypártot is fölülmúló Ciudadanos (Polgárok, C’S) nevű párt, amely a negyedik helyről mára az élre tornázta fel magát a közvélemény-kutatások szerint.

Az egyik téma a március 8-ai nő sztrájk, és ezzel összefüggésben a nők jogai, diszkriminációja és biztonsága körüli kérdések – amelyek heteken át tematizálták a közbeszédet, a kormányzó Néppárt (Partido Popular, PP) minden erőfeszítése ellenére. Az öt és fél millió dolgozót megmozgató sztrájk, és a megatüntetések egy sereg városban, illetve az akciók politikai és óriási társadalmi támogatottsága utólag meghátrálásra bírták az addig inkább fanyalgó jobboldali erőket – a PP mellett, a kormányt gyakran kívülről támogató C’s –, akik végül mégiscsak a feminista kollektívák mellé álltak.

A másik téma pedig valami olyasmi, amit biztos sokan nem láttak jönni: a nyugdíjak kérdése.

Múlt szombaton, a több hete tartó mozgósítás sokadik akciónapján ismét gigantikusnak mondható demonstrációkat tartottak Madrid és Barcelona mellett több mint száz spanyolországi városban; a feminista megmozdulásban is élen járó baszkföldi Bilbaóban a rendőrség szerint 115 ezer ember – a lakosság harmadának megfelelő tömeg ment utcára (!). De még a szerényebbnek mondható tüntetések is elég népesek voltak: 40 ezer ember Sevillában,  35 ezer Málagában, 20 ezer Granadában.

A tüntetők elsődleges célja, hogy az öt éve csak 0,25%-kal emelkedő nyugdíjak helyett az inflációhoz igazítsák a korrekciót. De általában is vitatják a néppárti kormány 2013-as, az ellenzék támogatása nélkül elfogadott nyugdíjreformját, ahogy általában azokat az átalakításokat is, amelyek a dolgozók, majd nyugdíjasok elszegényedését eredményezik.

Így a 2012-es munkaügyi reformot, amely liberalizálta a munkapiacot, megkönnyítette az elbocsátásokat, és a munkavállalók rosszabb, bizonytalanabb körülmények között való foglalkoztatását, a „nyomorúságos béreket”, ebből következően alacsonyabb tébé-járulékokat. Továbbá a megszorító intézkedések sorozatát, így a gyógyszerek árának növekedését, vagy a önálló életvitelhez segítségre szorulók – idősek, betegek, fogyatékos emberek – támogatásának csökkentését.

Igenis, lehetséges!

A néppárti kormányok gazdaságpolitikájának másik aspektusa, amely felháborítja a demonstrálókat, az, hogy miközben a deficitcélok érdekében nem haboztak megvágni a lakosságot segítő jóléti szolgáltatásokat, addig nem csak „megmentették” a bedőlt bankokat, vagy a csődbe ment autópálya üzemeltető cégeket, de különösebb szankciót, feltételt sem szabtak cserébe.

A felvonulók egy része szerint a gazdasági csoportok nagyobb mértékben számíthattak a kormány közpénzből fedezett segítségére, mint a rászoruló családok.

Ha volt pénz a bankok meg a becsődölt autópálya üzemeltetők megmentésére, a nyugdíjak emelésére is kell, hogy legyen.

Végezetül, a nyugdíjasok elmondásuk szerint a fiatalokért is harcolnak, akiknek kilátásai a nyugdíjra sokkal bizonytalanabbak, mint az idősebb generációknak volt.

Annak ellenére, hogy ez volt a mozgalom sokadik országos akciója, a kormányfő továbbra is csak annyit ígért múlt szerdán, hogy a „nyugdíjak márpedig emelkedni fognak”. Ezzel és néhány álintézkedés bejelentésével csak tovább hergelve az érintetteket, akik szerint az évi 0,25% egy „szar”. Ez, illetve a számos variánsban előforduló „tolvaj kormány”, és az „igenis, lehetséges” voltak a legtöbbet ismételt szlogenek.

Plusz a „magunktól jöttünk, nem hozott senki” – amivel a felvonulók arra a kormányzati provokációra utaltak, hogy a szakszervezetek, ellenzéki pártok manipulálják a nyugdíjasokat, és ezért mennek utcára.

Itt vagyunk, és mi nem megyünk el

A tüntetéseket szervező kollektívák, akárcsak a sajtótudósítások szerint maguk a felvonulók, elég elszántnak tűnnek. Egyrészt tudják, hogy a kormánypárt legnagyobb támogatói csoportját a legidősebbek alkotják, a PP nem engedheti meg magának, hogy az idősebb korosztályok tartósan megorroljanak rá.

Másrészt a több mint 10 éve húzódó kemény gazdasági válságban a családok összetartása, és ezen belül az idősebb szülők, nagyszülők, sok helyütt a nyugdíjasok aktív fizikai és anyagi segítsége tartott felszínen sokakat, és a munkanélküliségnek, eladósodottságnak leginkább kitett fiatalokat. Most, hogy a kormány lelkesen lobogtatja a javuló makrómutatókat, míg a lakosság alig érzékel valamit a javulásból, elfogyott a türelem.

„Az emberek nagyon elfáradtak, és most már elég néhány szikra, és ugranak” – magyarázta egy madridi tüntető. Ilyen pl. a 0,25%-os emelés, „mintha a kormány szórakoznak velünk”, vagy a gazdasági miniszter egyébként szokásos cinikus nyilatkozatainak egyike, amely szerint „elavult dolog” az inflációhoz igazítani a nyugdíjakat.

Az ellenzéki pártok emlékeztetnek rá, hogy már a reform elfogadásakor jelezték, hogy egy ilyen ügyben nagyobb konszenzusra van szükség, és a kormány, hiába van többsége, nem dönthet erről egyedül. Kritizálják, hogy a nyugdíjkassza deficitje esetén csak 0,25%-os emelés lehetséges, ahogy az ún. fenntarthatósági kritériumot is, amelynek alapján 2019-től a várható élettartam is befolyásolja majd a nyugdíjak összegét.

Míg a kormány nem adott közre becsléseket arról, hogy ez hogyan módosítja majd a helyzetet, több számítás, így pl. az OECD szerint a következő évtizedekben jelentősen visszaesnek majd a nyugdíjak e két tényezővel összefüggésben.

A szakszervezetek és a különféle kollektívák hetek óta tartó mozgósítása, amelyek során a gyakran mostoha időjárás ellenére, havonta minimum egyszer-kétszer egyre nagyobb tömegek mennek utcára, mára a politikai agenda egyik legfontosabb ügyévét tette a „méltányos nyugdíjakat” nyújtó állami rendszer ügyét. Miközben a kormány pl. a súlyos bűnügyek ügyében (így nemrég egy kisfiú megölése kapcsán,) az elkövetők ellen kiszabható „örök börtönnel” kampányol, a nyugdíjasok és támogatóik egyre lelkesebb demonstrációi elérték, hogy minden nappal nehezebb és költségesebb lesz ignorálni őket.

Mariano Corleone ellopja a nyugdíjunkat

A legidősebb korosztályok még azt is elérték, ami az évtized elején, a válságkezelés igazságtalansága ellen lázadó 15-M mozgalomnak nem sikerült: februárban egy előre nem is bejelentett akció során, eljutottak a madridi kongresszus kapujáig, és onnan kiabáltak a kormánytagoknak.

Nyilván fel sem merült, hogy erőszakkal fel lehetne oszlatni a szépkorúak még oly harcias tömegeit, így a meglepett rendőrkordonon is sikerült átslisszolni, és a képviselők ablaka alatt követelhették a kormány lemondását, és szidhatták a „tolvajokat”.

A spanyol nyugdíjasok helyzete nem egyedi Európában, sőt, a világon sem – épp múlt héten a szomszédos Franciaországban tüntettek a nyugdíjasok, mert a rájuk (pontosabban 60 százalékukra) kivetett adókból fedezné reformjait Emmanuel Macron, aki közben az elsősorban a leggazdagabbnak kedvező adócsökkentéseket vezetett be, és több olyan támogatást vágott meg, ami a rászorulókat segítené.

Ugyanazon a napon demonstráltak az idősotthonokban dolgozók és az idősöknek otthoni szolgáltatásokat nyújtókat képviselők szakszervezetei, akik már nem bírják az elmúlt évek megszorításai nyomán rájuk nehezedő nyomást, és néhány hete történelmi sztrájkot is szerveztek.

Épp e tüntetések napján szerepelt a költségvetési miniszter, Gérald Darmanin a köztévé egyik fontos politikai műsorában, ahol e témában is kérdőre vonta a szélsőbal egyik legismertebb figurája, Olivier Besancenot. A magyar köztévé állapotából kiindulva talán nem érdektelen látni, hogy adhat teret a politikai vitáknak a közmédia a hanyatló nyugaton:

Miközben Mariano Rajoy kormánya hosszú hónapokon át megúszta a politikai felelősséget a katalán krízisnek az igazságszolgáltatásra való hárításával, most úgy tűnik, a lakossági mozgósítások határozhatják meg a fontos napirenden lévő ügyeket.

A 2017-ben 3,1%-kal növekedő GDP, a vállalatok 5,1%-kal növekvő profitja, és a 11,7 százalékkal emelkedő osztalékok után vélhetően egyre többen követelik majd, hogy a válság idején átmenetinek ígért terheken csökkentsen a kormány.

A következő hetekben utcára mennek majd a kivéreztetett egészségügy dolgozói, akárcsak az egyetemi tandíjak növelésével elégedetlen diákok, és semmi nem utal arra, hogy a nyugdíjasokat megnyugtatnák a kormány eddigi, részben kamu, részben homályos ígéretei.

Dobsi Viktória

Címlapkép: A március 17-ei bilbaói tüntetés; fotó: EFE.

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!