A szervezők szerint félmillió, a rendőrség adatai szerint 160 000 ember vonult fel szombaton Barcelonában, hogy a menekültek azonnali befogadását követelje Katalóniában, de változásokat sürgessen a spanyol és az uniós menekültpolitikában is. Magyarországról nézve pláne meglepőnek tűnhet, hogy egy országban, ahol a gazdasági válság pusztítása ma is érezhető, százezrek töltsenek azzal egy délutánt, hogy csóró vándorárusok és menekültek, vagy többé-kevésbé marginális bevándorlók mögött menetelve azt üzenjék a kormányuknak: „Nincs több kifogás, befogadást most rögtön”.
A szombati tüntetés a Casa nostra, casa vostra nevű kollektíva kezdeményezésére jött létre – ami katalánul kb. annyit jelent, hogy „a mi otthonunk a ti otthonotok”, a házunk a házatok. A kollektívát néhány, a kommunikációs szakmában dolgozó személy alapította, akik honlapjuk szerint véletlenszerűen találkoztak a görög-macedón határ közelében lévő menekült táborokban, történetesen épp május 9-én, „Európa napján”. A szombati megmozdulás egy majd három hónapos kampány csúcspontja volt: november vége óta számos eseményre került sor szerte az országban, a lakosság mozgósítása és a politikusokra való nyomásgyakorlás érdekében.
A 300 önkéntes több hónapos előkészítő munkája nyomán tavaly télen videóklipekkel indult, és a „volem acollir” (’be akarunk fogadni’) üzenettel fémjelzett akciók másik fénypontja egy jótékonysági koncert volt február 11-én, ahol 15 000 néző jelenlétében felvonult a katalán és spanyol kortárs zene java, néhány külföldi művész és olyan legendás dalköltők társaságában, mint Manuel Serrat vagy Lluís Llach. A több tucat zenész mellett akrobaták és az egyik leghíresebb katalán társulat is részt vett a műsorban.
A Volem acollir kiáltványához civil szervezetek és intézmények, kollektívák, mozgalmak és vállalkozások (főleg a kultúra területéről), plusz magánszemélyek hosszú sora csatlakozott. Iskolai vetítések és foglalkozások, mini dokumentumfilm-sorozat, beszélgetések és más rendezvények célozták a menekült emberek és problémáik láthatóvá tételét, a lakosság informálását a krízishelyzet hátteréről.
A halálozások számát növelő uniós politikákkal és a spanyol állam passzivitásával szemben a kiáltvány felhívja a katalán intézményeket, hogy azonnal kötelezzék el magukat annak érdekében, hogy Katalónia a befogadás földje legyen. Hogy garantálja a bevándorlók emberhez méltó társadalmi beilleszkedését és emancipációját, és megvédje a személyek szabad mozgásának jogát. Ezen felül a polgárokat is arra biztatja, aktivizálódjanak és hallassák a hangjukat – olvashatjuk a szerveződés honlapján.
Spanyolország, más európai országokhoz hasonlóan, nem siet teljesíteni a menekültválság uniós kezelésére kitalált, „kvótarendszerként” is ismert újraelosztási, áttelepítési programban ráeső feladatokat. Az elvileg vállalt 17 337 személyhez képest tavaly év végéig mindössze 898-an érkeztek meg (5%).
Ha a társadalom vagy a közvélemény viszonyát kutatjuk a „menekült válsághoz”, fontos adalék lehet, hogy míg az ezredforduló gazdasági fellendülése miatt az országban nagy számban telepedtek le bevándorlók, a 2007-ben durrant ingatlanlufival kezdődő és azóta húzódó, kemény válság sokakat, az itt élő külföldieket és spanyolokat egyaránt az emigrációra biztatott.
Az európai határvédelem és az afrikai országok jelenlegi politikai viszonyai miatt a spanyol területek, így pl. a korábban nagy migrációs nyomást kezelni kénytelen Kanári-szigetek felől az új útvonalak ismét Olaszország és a Balkán felé vezetnek. A legnagyobb terhelés alatt álló spanyol határ Marokkó területén húzódik; itt, a Ceuta és Melilla enklávékat elzáró kerítésrendszernél, azaz a spanyol földrajz és nyilvánosság perifériáján jelentkeznek a konfliktusok, a problémák és persze a határ fenntartásához szükséges erőszak is.
Ennek ellenére a spanyol média mérvadó fórumai, újságok, rádiók, televíziók nagy erőfeszítéseket tettek az elmúlt egy évben, hogy tudósítsanak a migrációs válsághelyzet különféle, belföldön nehezen érzékelhető aspektusairól. Ezt az is megkönnyítette, hogy számos spanyolországi önkéntes vett és vesz részt a segítő szervezetek munkájában a vízi mentéstől kezdve a dél-európai országokban megrekedt menekültek támogatásáig, a helyi lakosok és olykor önkormányzatok támogatásával.
A Proactiva Open Arms például egy katalán város profi vízi mentőiből alakult szervezet, akik először a Görögország határán zajló tragédiákat látva döntöttek úgy, még 2015-ben, hogy Leszbosz szigetén próbálnak önkéntes segítőként életeket menteni. Ott szembesültek azzal a helyzettel, hogy hetente több tucat ember hal meg a görög és török partok közelében. 2015 októberében pedig már a nyílt tengeren találkoztak egy 400 főt szállító, elsüllyedt hajóval. Igaz, majd 260 utast sikerült megmenteniük, de egész családokat, a nagyszülőktől az unokákig láttak szörnyet halni a hullámok között.
Ekkor ébredtek rá, hogy a partoktól távol még nagyobb szükség van segítségre, és tavaly nyáron egy olasz milliomos felajánlotta nekik hajóját: az átalakításokon átesett, Astral névre keresztelt jármű azóta már tízezernél is több ember életét mentette meg a Földközi-tengeren.
Tavaly októberben mutatták be a Sexta magán tévécsatorna egyik legnépszerűbb közéleti műsorának első dokumentumfilmjét, az Astralt, amely a mentőhajó mindennapjain keresztül a nagyközönség számára is „testközelbe” hozta, mi történik Európa határainál. A műsor vezetője, Jordi Évole azóta a Casa nostra egyik „arcává” is vált.
De említhetnénk egy másik szervezetet, a baszk Zaporeakot, amely tavaly tavasz óta biztosítja naponta mintegy 1300 ember ebédjét a török partok közelében, Khiosz szigetén létesített táborban. Hónapokon át magánadományokból és vállalatok támogatásából tartották fenn, a 3 hetente cserélődő önkéntesekkel és néhány fizetett alkalmazottal üzemelő struktúrát, ami minden napra juttatott a gondosan elkészített ételek mellett egy kis méltóságot is a hosszú hónapok óta tétlenségre ítélt, várakozó embereknek.
Az, hogy az amúgy nem túl jó formában lévő spanyol társadalom ilyen tartalékokat tudott mozgósítani a menekültek érdekében, nyilván összefügg azzal is, hogy a kollektív emlékezetben ma is élénken élő tapasztalat a kényszerű emigráció és a menekültlét, akárcsak a polgárháború generációkon átöröklődő tragédiája. Ha a hazájukból való kivetettségre főleg az egykori vesztes tábor emlékszik, az egykori republikánusok mai vér szerinti és/vagy politikai örökösei, a háború utáni évtizedek brutális szegénysége, majd a megnövekedett mobilitási lehetőségek világnézettől függetlenül szórták szét spanyolok millióit az amerikai és európai kontinensen.
Csak 1960 és 1973 között, a becslések szerint egy-kétmillió spanyol próbálkozott a „gazdasági kivándorlással” – azaz rengeteg családban személyes tapasztalatból tudják, milyen nehézségekkel találkozhat egy bevándorló vagy egy menekült, de azt is, milyen pozitív hozadékai lehetnek a migrációnak a befogadók és az érkezők szempontjából is.
A tüntetésre hívó kampányban Magyarország is előkerült, a fenti fotó a magyar kerítéssel az 1939 és 45 között francia területen működő, argeles-i tábort állítja párhuzamba. A polgárháborúból menekülők rettenetes körülmények között sínylődtek a koncentrációs tábornak nevezett létesítményben.Fotó: Facebook
Ráadásul Spanyolországot több évszázados történelmi-kulturális-gazdasági hagyomány kapcsolja a mára tömegsírrá vált Földközi-tengerhez és Észak-Afrikához. Nem véletlen, hogy a Casa Nostra kampány dala Manuel Serrat idén 30 éves „Mediterráneo” című slágerének új feldolgozása lett.
Ez a kozmopolita, más kultúrákra nyitott, humanista és toleráns gondolkozás persze csak az egyik vonulata a spanyol valóságnak, és az utóbbi évek konzervatív politikáit pláne nem ez jellemezte, de ettől még mélyen gyökerezik, és számos tapintható jele van a mindennapokban is.
Az hogy ennek a befogadó hozzáállásnak nincs megfelelő politikai képviselete, akárcsak az, hogy a néppárti kormány bevándorlási stratégiáját a lakosság jelentős része nem támogatja, a jelenlegi menekültválság kezdetével csaknem egy időben vált nyilvánvalóvá, a 2015 tavaszán rendezett önkormányzati választások után. Ekkor ugyanis több településen, köztük olyan jelképes fontosságú városokban, mint Madrid, Barcelona vagy Valencia, baloldali koalíciók kerültek hatalomra, olykor radikálisnak mondható, legalábbis a szocialistáknál balosabb színezettel.
Ezek a városok indították el a befogadás első kampányait, egyrészt előkészítve az uniós tárgyalásokon kialkudott, „áttelepítendő” személyekre váró infrastruktúrát, és mozgósítva az intézményeken túl a helyi lakosok szolidaritását is. Másrészt másfajta európai politikákat követelve, például biztos útvonalakat a tengeri lélekvesztők vagy a több kilométeres szárazföldi utazás helyett.
A szombati menet egy „kék áradatot” próbált formálni; fotó: Alberto Estévez, EFE, forrás: El País
Akadtak jelképes gesztusok, például a madridi városházára rögvest kirakott „Refugees welcome” transzparens, de komoly elköteleződést mutató lépések is: a valenciai autonómia például nemcsak 2000 menekült befogadására készült fel, de felszerelt egy hajót is, amellyel a görög szigetekről vagy bármely, az európai hatóságok által kijelölt kikötőből kész lett volna Valenciába szállítani 1200 menekültet, hogy azok elkerüljék a hosszú út viszontagságait.
Fontos megjegyezni, hogy ezek a politikák egy általános paradigmaváltásba illeszkedtek: a Valenciában évtizedek óta tartó, és óriási társadalmi károkat okozó konzervatív uralom után érkező baloldali-nacionalista pártok első intézkedéseik középpontjába a helyiek és a leginkább rászorulók szükségleteit állították. Szociális programok sora indult a szegények, hátrányos helyzetűek, a válság legnagyobb veszteseinek segítése, a leromlott közszolgáltatások restaurálása érdekében. És ezeknek az „emberközpontú politikáknak” nemzetközi vetületeként is jelent meg a menekültekkel és a többi uniós országgal szembeni szolidaritás.
Ám Valencia hiába indította el a menekültek fogadását előkészítő projekteket hajóstul 2015 őszén: a madridi kormány még tavaly decemberig sem adott engedélyt az akcióra, és a város által felajánlott 2000 hely túlnyomó része ma is betöltetlen.
A politikai konfliktus még nyilvánvalóbb lett 2016-tól, amikor a parlamenti választások nyomán a Néppárt elvesztette abszolút többségét, és az ellenzéki pártok megszavazták, hogy országuk ne támogassa az Unió és Törökország között kötendő paktumot, mert az nem felel meg a menekültek védelmét biztosító nemzetközi szabályozásnak. Mariano Rajoy kormányfő azonban nem vette komolyan mandátumát, és végül kisebb változtatások után támogatta a megegyezést, de nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányfő és pártja álláspontja már nem élvez többséget az országgyűlési képviselők körében sem.
A politikai probléma azóta lényegében változatlan: az önkormányzatok és civilek befogadó gesztusai állnak szemben a bevándorlást szervező és engedélyező központi végrehajtó hatalom vétójával. Ezen a tehetetlenségen is próbált lendíteni a Casa Nostra, elsősorban a jelenleg a függetlenségpári jobb-balközép koalíció vezette, katalán autonómiát buzdítva arra, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel lépjen fel a menekültek és bevándorlók helyzetének javítása érdekében.
A szombati tüntetés sikere, amely célkitűzéséhez hűen, valóban „Európa legnagyobb tüntetése” lett a menekültek befogadásáért, annak is köszönhető, hogy a civil társadalom mozgósítása példaértékűen zajlott.
A három részre oszló menet végén, a „Katalónia, befogadó föld” transzparens mögött a társadalmi szervezetek vonultak, előttük a bevándorlás és menekültek ügyeivel foglalkozó civilek a „Nem akarunk több halottat, nyissák meg a határokat!” felirat mögött. Legelöl pedig a leginkább érintettek: bevándorlók, menekültek a kampány önkénteseivel. Köztük a Barcelonából vagy más nagyvárosokból talán ismerős vándorárusok, akik majd másfél éve alapítottak szakszervezetet a katalán fővárosban, majd egy szövetkezetet is létrehoztak, hogy így védekezzenek a rendőrség és a hatóságok folyamatos vegzálása ellen. A szakszervezet szóvivőit már a pápa is fogadta, most szombaton pedig az amerikai Black Panthers egyik alapítója, Bob Brown vonult mellettük.
Bob Brown, a hatvanas évek legfontosabb fekete amerikai politikai mozgalma, a Black Panthers chicagói szervezetének alapítója, a terítőkre pakolt áruikról „manteros”-nak nevezett utcai árusok szakszervezetének szóvivőjével. Aziz Faye az internáló központok bezárását követeló pólót tart; fotó: Sandra Lázaro, forrás: eldiario.es
Ők, akárcsak a migránsokat segítő szervezetek annak fontosságára hívták fel a figyelmet, hogy a már az országban lévők jogai se sérüljenek; hogy a rendőrség és a hatóságok hagyjanak fel az üldözésükkel, hogy számolják fel az embertelen és jogtalan módon üzemelő, zárt internáló központokat (CIE). Emlékeztettek az áldozatokra és családjaikra is, így például azokra az afrikaiakra, akik 3 éve nem kapnak vízumot, hogy eljussanak családtagjaik sírjához, akik a spanyol csendőrség akciója nyomán haltak meg 2014. február 6-án.
Jelen volt a 2009-ben Barcelonában született és ma már az egész országban jelen lévő lakhatási mozgalom is, a PAH (’a jelzáloghitelben érintettek platformja’) – akik a minden embert megillető méltóság mellett álltak ki. Ahogy jelen volt egykori szóvivőjük, a 2015 tavasza óta a várost vezető Ada Colau is, „civilben”, a családjával. Colau Twitteren azt üzente, büszke városára, amely „reménnyé változtatja a félelmet”, és szerinte az Európának küldött üzenet az, hogy „a jelenlegi politikák nem képviselik a polgárok többségét. Be akarunk fogadni, de többet is akarunk tenni és jobban. Biztonságos útvonalakat kell létrehozni, hogy az emberek ne haljanak meg a határokon és a Földközi-tengeren”.
Dobsi Viktória
Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
