„A bombáinkat várják – amitől tartanak, az az egységünk”

Nicolas Hénin francia újságíró 10 hónapon át volt a Daeshnek is nevezett Iszlám Állam (IÁ) szervezetének foglya, tapasztalataiból könyvet írt Jihad Academy címmel. Három nappal a párizsi merényletek után a Guardian hasábjain jelent meg következő szövege, amelyben nemcsak személyes benyomásait osztja meg az IÁ harcosairól, de kétségeinek is hangot ad Párizs reakciójával kapcsolatban. Ha a dzsihadistákról szerzett benyomása persze csak a teljes kép egyik vetülete, a háborúra és bombázásra alapozott stratégiát az utóbbi hétben több oldalról is érte kritika Franciaországban, ezekről egy későbbi cikkben adunk majd számot.  

Büszke franciaként megrendítettek, mint mindenkit, a párizsi események. De nem vagyok meglepve, és nem hitetlenkedem. Ismerem az Iszlám Államot, amelynek 10 hónapon át voltam túsza, és egyvalamiben bizonyos vagyok: a fájdalmunk, a szomorúságunk, a reményeink, az életünk teljesen hidegen hagyja őket. Egy másik világban élnek.

A legtöbb ember csak a propaganda anyaguk révén ismeri őket, de én láttam, mi van emögött. Amikor a fogságukban voltam, talán tucatnyi dzsihadistával ismerkedtem meg, köztük volt Mohammed Emwazi, Jihadi John is. „Kopasz-nak” hívott.

Még most is gyakran előfordul, hogy beszélek velük valamelyik közösségi oldalon, és annyit mondhatok, hogy az az elképzelés, ami sokak fejében él róluk, zömében egy marketing és PR-kampánynak köszönhető. Szuperhősökként jelennek meg, miközben, ha már nem veszi őket a kamera, több szempontból is szánalmasak. Utcagyerekek, akik megrészegedtek az ideológiától és a hatalomtól. Franciaországban úgy fogalmaznánk, hogy ostobák és gonoszak. Bizonyára inkább ostobák, mint gonoszak, még ha nem is szabad lebecsülni a butaság gyilkos potenciálját.

A tavaly lefejezett összes túsz rabtársam volt. A börtönőreink gyerekes módon játszottak velünk – lelki kinzósdit. Egyik nap azt mondták, hogy elengednek bennünket, majd két héttel később vidám arccal közölték: „Holnap megölünk titeket.” Az első alkalmakkor még hittünk nekik, de aztán lassanként rájöttünk, hogy a többségük össze-vissza beszél, csak úgy szórakozásból.

Álkivégzéseket is tartottak, egyszer kloroformot adtak, máskor előkészítették a kivégzés helyszínét. A franciául beszélő dzsihadisták kiabálni kezdtek: „Levágjuk a fejeteket, a seggetekre rakjuk, és feltöltjük  az egészet YouTube-ra.” Egy antik szablya volt náluk.

Ők nevettek, és én üvöltve játszottam a szerepemet, de nekik az egész csak egy kis móka volt. Amint elmentek, összenéztem egy másik francia rabbal, és én is nevettem. Annyira nevetséges volt az egész.

A technológiai naprakészségük mély benyomást tett rám. Megszállott módon követték az aktualitást, de minden történést a saját prizmájukon keresztül láttak. Teljesen a doktrína hatása alatt, mindenféle összeesküvés elméletekbe kapaszkodnak, anélkül, hogy egyszer is észrevennék az ellentmondásokat.

Meg vannak róla győződve, hogy a jó oldalon állnak. Szerintük valamiféle apokalipszis játszódik, ami a föld összes muzulmánja és a többiek, a keresztesek, a rómaiak között zajlik. Szerintük minden ebbe az irányba mutat. Következésképpen, minden Allah áldásával történik.

 

 

Most majd követik az aktualitást, a közösségi oldalakat, azt vizslatva, milyen következményei lesznek a párizsi gyilkos támadásaiknak. Látom magam előtt, hogyan skandálják: Győzelemre állunk! Bátorítja majd őket minden túlzott reakció, a megosztottság, a félelem, a rasszizmus, az idegengyűlölet jelei. Minden olyan szörnyűségre figyelmesek lesznek, ami a közösségi oldalakon lesz olvasható.

A világképük középpontjában az a hit áll, amely szerint más közösségek nem élhetnek harmóniában a muzulmánokkal. Minden egyes nap azért állítják fel az antennáikat, hogy ebbe a világképbe illő elemeket keressenek. Nagyon megzavarhatták például őket azok a felvételek, ahol a német lakosság szívélyesen üdvözli a menekülteket. Nem ilyen képekre vágynak.

Miért pont Franciaország? Bizonyára több ok miatt is. De azt hiszem, ők úgy gondolják, Franciaország Európa gyenge láncszeme, egy olyan ország, ahol könnyű széthúzást gerjeszteni. Ezért is mondom azt, ha megkérdezik, mit kellene csinálnunk, hogy józannak kell maradnunk.

Ezzel szemben, a válaszunk még több bomba. Nem védem a Daesht. Hogyan is tehetném? De azt hiszem, hibát követünk el. A bombázások jelentősége vitathatatlan, a jogos dühöt jelképezik. A merényletek után 48 órával a vadászgépek az eddigi legintenzívebb bevetést hajtották végre Szíriában, húsznál is több bombát dobva Rakkára, az Iszlám Állam egyik bástyájára. A bosszúvágy nyilván elkerülhetetlen volt, de óvatosnak kell maradnunk. Attól tartok, hogy ez a reakció csak súlyosbítja a helyzetet.

Miközben mi megpróbálunk kárt tenni az Iszlám Államban, ne feledjük, hogy 500 000 Rakkában élő civil is csapdába került. Mi lesz az ő biztonságukkal? Mi lesz azzal a lehetőséggel, hogy közülük is sokan csatlakozzanak a szélsőségesek soraiba, ha nem ügyelünk tetteink következményeire?  A prioritás az, hogy a civileket védjük, és nem az, hogy még többet bombázzuk Szíriát. Olyan légtérzárakat kell létrehozni, amelyek mind az orosz, mind a rezsim, mind pedig a koalíció gépeire érvényesek, hogy a civilek védelme megvalósulhasson. A szíriai népnek is biztonságra van szüksége, máskülönben olyan csoportok karjába rohan, mint az Iszlám Állam.

Justin Trudeau megválasztása után úgy döntött, Kanada nem vesz részt tovább a légicsapásokban. Én is azt kívánnám, Franciaország is hozza meg ezt a döntést. Ezt kívánja a józan ész. De a valóságban sarokba szorítottak benünnket.

Az Iszlám Állam csapdájába estünk. Kalasnyikovokkal jöttek Párizsba, és kijelentették, hogy a bombázások végét akarják, tudván-tudva, hogy a merényletek arra kényszerítenek bennünket, hogy folytassuk, esetleg meg is növeljük intenzitásukat, hiába kontraproduktívak. És most pontosan ez történik.

Emwazi már nincs közöttünk. Meghalt a koalíció egyik támadásában, amit a brit parlament meg is ünnepelt. Nem vagyok emiatt szomorú. Gyilkos életútja során ő is ezt a kettős játékon alapuló stratégiát követte. Miután megölte James Foley amerikai újságírót, a kését a kamerára szegezte, a következő áldozat felé fordult, és azt mondta: „Obama, ha nem hagy fel a közel-keleti intervenciókkal, megölöm őt!” Pontosan tudta, mi fog történni a tússzal, és azt is, mi lesz az Egyesült Államok reakciója: még több bombázás. A Daesh ezt akarja, de biztos, hogy az ő játékukat kell játszanunk?

Az Iszlám Állam csoportja valóban ördögi, efelől semmi kétség. De hiába éltem át azt, amit átéltem, nem gondolom, hogy a Daesh lenne a prioritás. Számomra a prioritás Bassár el-Aszad. A szíriai elnök a felelős az Iszlám Állam megerősödéséért. Amíg rezsimje a helyén marad, az Iszlám Államot sem lehet felszámolni. Addig az utcáinkon sem állíthatjuk meg a támadásokat. Amikor az emberek azt mondják: „Előbb a Daesh, utána Aszad” – azt felelem, ne tévesszen meg a látszat. A Daesh azt akarja, hogy Aszad maradjon.

Jelenleg nincs politikai vízió, sem terv arra vonatkozóan, hogyan lehetne az arab szunnita közösséget megnyerni. A Daesh össze fog omlani, de ez csak egy politikai folyamat eredménye lehet. Addig is rengeteg dolgot tehetünk most, a merényletek másnapján. Mindenképpen erősnek kell maradnunk és regenerálódnunk kell. Mert ők ettől félnek. Ismerem őket: a bombáinkra várnak. Amitől tartanak, az az egységünk.

 

A szöveg francia változata itt olvasható. Fotó: a francia légierő rakkai bevetése; ECPAD.

 

Van egy remek karácsonyi ajándékötletünk: ajándékozz névre szóló 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozásúvá váljon.

A 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát itt lehet megrendelni.