Elértük a buszt, ami Izmirbe megy Antakyából. Mint azt korábban megtudtuk, a szír menekültek több módon kezdik meg az utazásukat Európába: akinek van papírja és pénze, az repülővel megy, akinek nincsen, az busszal indul. Sokan próbálkoznak először Törökországban boldogulni, és csak hónapok, évek után döntenek az utazás mellett.
Vannak olyanok is, akik rögtön nekiindulnak az Izmir – Bodrum – Kos – Athén – Thessaloniki – Belgrád – Magyarország – Németország/Svédország/Belgium, vagy az Isztambul – Bulgária – Szerbia – Magyarország – Németország/Svédország/Belgium útirányoknak.
Úgy néz ki, hogy a választást az egyes országokban való fogadtatás, és a továbbjutás gyorsasága jobban befolyásolja, mint az utazás körülményei. Mivel ők nemzetekben gondolkoznak, nehezen értik meg, hogy uniós országok nem feltétlenül önkényesen tartóztatják fel őket, hanem azért, mert egy egyezményt írtak alá a közös határokról.
Előzmények
Utazás délre – Magyarország a pokol kapujaként szerepel az arab nyelvű posztokban
Mi a tengeri utat követtük, amely a halálesetek ellenére is népszerű, és talán kicsit rövidebb, mint a szárazföldi út. Reméltük, hogy találkozunk azokkal az emberekkel, akiket a török-szír határnál eddig nem igazán sikerült fellelnünk. Az utazás Izmirig 16 óra és 1100 kilométer, Izmirtől Bodrumig pedig még 3 óra és 240 kilométer.
Van közvetlen Bodrum-járat is, de azt a feltűnés miatt kerülik. A bodrumi turistaiparnak egyébként is kínos a tengerpartra érkező menekülttömeg.
Megvettük a jegyet, papírokat senki sem kért. Az első furcsa jel az volt, hogy az utasok nagy része nejlonzacskóba, illetve lezárható műanyag dobozokba csomagolt, akár egy vízitúrán. A sofőr szó nélkül bepakolt a csomagtartóba, elhajtott pár embert, akiknek nem pénzük jegyre, de nagyon szerettek volna velünk jönni. „Here is luggage ticket”, és már indultunk is.
Sok a fiatal suhanc, és az egyedül utazó középkorú nő. Vajon hol van a férjük? Ahogy leülünk, észrevesszük, hogy bizony az egész busz szír utasokkal telik meg. A busz mellett pár integető fiú, többen sírnak. A helyzetet csak a későbbi telefonbeszélgetés-foszlányokból tudjuk összerakni.
„Mi összeszedtük a pénzt, nektek is ezt kell tenni”, mondja egy szigorú arcú fátylas nő, kettővel mögöttünk. Mintha neki integetett volna az egyik síró fiú. Mást nem hallunk. A busz négy óránként megáll egy állomáson, hátha majd akkor. Ám a leszállás után csoportok alakulnak, a tűzadáson kívül egy szót sem hajlandóak váltani.
Senki sem akar arról idegenekkel csevegni, hogy pár nap múlva illegálisan szeli át az Égei-tengert. Önkéntelenül eszembe jutnak az Európai Uniónak a „multicultural interaction”, és „intercultural dialogue” című kifejezései. Na, ezekkel a szlogenekkel itt semmire sem mennének a brüsszeliek.
Az Adana-i megállónál egy srác fel alá járkál a busz mellett, tiszta ideg. Majd odamegy a csoportjához és körben értekeznek: „…fognak csatlakozni mások is még…”; „…a szír lányok fele már elment Szíriából…”, kapunk el a foszlányokat a beszélgetésből.
Halálos csendben gurulunk Izmir felé, immár 12 órája. Konyát, Akşehirt elhagytuk, mindenünk zsibbad. Inés is meg volt lepődve, amikor az iroda azért nem akarta eladni nekünk a buszjegyet, mert csak „vegyes” helyek maradtak, értsd, csak férfiak mellett tudnánk helyet foglalni.
Aztán a sofőr teátrális mozdulattal áthúzta a helyszámot két férfi jegyén, ők kicsit tiltakoznak. „Te hátraültetnéd a nővéredet meg az anyádat?”, volt a sofőr válasza, mire elhallgattak. Mindenféle mással is kedveskedik a busztársaság, víz, gyümölcslé és keksz jár körbe.
Reggel már nem bírjuk tovább a csendet. Próbálok szóba elegyedni a mögöttem ülő Ahmaddal, egy középkorú férfival, és barátjával, aki egy tízessel fiatalabb. Márkás pólóban és farmerben ülnek, mindeddig szomorúan meredtek a távolba. Végül megkérdezik, honnan jöttem. „Min al madzsar”. „Aha” – mondja halkan – „Van ott barátom, orvos”. Kis szünet után hozzáteszi: „Én is orvos vagyok Aleppóban, de már nagyon nehéz ott. Az országom egy katasztrófa, mert mindenki csak a saját érdekeit nézi.”
Ahmad orvosként, illegálisan jött át a szír-török határon, és azt mondja, hogy most csak Izmirbe megy. „Majd valamikor vissza Szíriába.” A hangsúlya bizonytalan. Visszafordulok, mert Inés szól, hogy Ahmad barátja már gyanakszik ránk. Mindegy is, mindjárt itt a végállomás, sok szerencsét kívánunk nekik.
Egy nap múlva kaptam egy sms-t Ahmadtól, hogy jön Bodrumba. Tehát ő is a menekülő útvonalon van, csak ezt a buszon nem árulta el.
Megérkezés az izmiri buszállomásra.
Izmirben végül 17 óra utazás után szállunk le a buszról. A csoportok szétszélednek, egy részük rögtön Bodrumba néz kisbuszt, a többiek fejüket leszegve korzóznak a buszállomáson a szatyraikkal. Elcsigázva támaszkodunk egy korláthoz, amikor odaköszön egy magas srác, alig látszik rajta az utazás fáradalma.
Mondom magyar vagyok, és már direktben kérdezem, hogy csak nem az én hazámba tart-e? „De igen”, böki ki, és félénken kérdezi, hogy „a rendőrség tényleg annyira kemény-e ott”. „Nem lesz baj, de be kell regisztrálnod”, válaszolom, mire már mutatja is a hüvelykujját a lenyomatra utalva, amit Magyarországon fognak venni tőle.
Semmi újat nem tudok mondani a szír menekülteknek az utazásról, arról lebeszélni őket pedig teljesen meddő vállalkozás. Egy óra pihenőt tartunk.
Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!
Havonta csak egy ezres: már csak 983 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
Telex: Mostantól akár hatszor annyi idő alatt adja ki az állam a közérdekű adatokat Mostantól 15 nap helyett újra 45 napjuk,...
