„Az egész rokonság összepótol, hogy a családból legalább egy túlélő legyen”

Önök azt gondolják, olyan egyszerű mindent magunk mögött hagyni és csak úgy elindulni valahová, egy idegen országba, idegen emberek, idegen kultúrák közé, és mindent a nulláról kezdeni? – kérdi az iraki Muhammad Abbassi, aki jelenleg Törökországban él.

A 28 éves Muhammad nyelv- és fordítói szakon végzett az iraki Mosul Egyetemen. 2009-ben, az amerikai megszállás hatodik évében, diplomaosztás után hagyta ott Irakot. Szülei jelenleg is Mosulban élnek. 2014 májusa óta, amikor az Iszlám Állam terroristái elfoglalták a várost, nincs kapcsolata velük.

Muhammad idén júniusban mesterizett az ankarai Cankaya egyetemen angol nyelv- és irodalom szakon. A diákoknak járó tartózkodási engedélye a mesteri befejezésével lejárt, más hivatalos státuszra nem jogosult. Jelenleg illegálisan él Törökországban.

Milyen volt az élet Irakban a háború alatt?

Muhammad: – 17 éves voltam, amikor az amerikaiak és szövetségeseik megtámadták az országomat 2003-ban. Annak ellenére hogy a háború előtt Irakban diktatúra volt, az életünk nagyobb biztonságban volt, mint Saddam bukása után.

A megszállás utáni hónapokban fegyveres csoportok, milíciák szerveződtek különböző érdekek mentén. Ezek gyilkoltak irakit, megszállót, katonát, civilt, gyakran egymást is. Ez egy darabig rettegésben tartott mindenkit, de aztán valahogy megszoktuk.

2003 óta 100 ezernél is több embert gyilkoltak meg ezek a milíciák. Kollaborátornak, árulónak kiáltottak ki mindenkit, aki valamilyen formában az amerikaiaknak és szövetségeseiknek dolgozott. Civilek közül főleg orvosok, gyógyszerészek, üzlet-tulajdonosok és fordítók voltak a célpont.

A művészeket a szélsőséges iszlamista csoportok hárámnak (tiltott, bűnös) nyilvánították, és üldözték őket. Van egy barátom, gitár-tanár és művész. Ő Törökországba szökött 2006-ban, mert Irakban kivégezték volna, ha nyilvános helyen játszik. Ugyanez a sors várt és vár az énekesekre, festőkre, táncosokra.

Voltak olyan milíciák, akik havonta védőpénzt szedtek a jól kereső civilektől – ha nem fizettek, egyszerűen meggyilkolták őket. Más csoportok emberrablásra specializálódtak: ha a rokonok nem tudtak fizetni, a holttestet feldarabolva, néha ételként elkészítve tették a család ajtaja elé.

A különböző csoportok, a milíciák és a rendőrök, illetve a milíciák és az amerikaiak közt is állandóak voltak a harcok. Mindenki harcolt mindenkivel, de a civilek haltak meg a legnagyobb számban. Szinte mindennapos bombázások, öngyilkos merényletek, gyakran egy eltévedt golyó is könnyen sírba juttathatott akárkit.

Egy idő után már úgy tűnt, nincs logika a gyilkosságok mögött, egy halálesetnek több lehetséges oka és elkövetője is lehetett.

Az Iszlám Állam megérkezése óta tovább romlott a helyzet – addig legalább volt egy kormány, és egy csoportnak sem volt totális hatalma. Most Mosul, és minden lakosa az Iszlám Államé. A szüleimről nem hallottam tavaly május óta.

Amerikai megszállás nélkül mindez nem történik meg. A háború szülte az Al-Qaedához hasonló szélsőséges csoportokat és az Iszlám Államot is. A háború szült minket, menekülteket is.

A megszállás alatt egyetemista voltál, egyszerű diák. Téged hogyan érintett a háború?

Az amerikai és szövetséges csapatoknak szükségük volt fordítókra, főleg akkor, amikor a letartóztatások során civil házakba törtek be. Ezért az én fordítói szakom árulásnak számított a különböző csoportok, milíciák számára, akik a háború kitörése után megjelentek Mosulban is.

Eleinte azonosítatlan fegyveresek kezdtek olyan embereket meggyilkolni, akik a szövetségeseknek segítettek vagy dolgoztak. Aztán kitalálták, hogy lefejezik őket és a családjuk ajtaja elé helyezik a fejeket, hogy példát statuáljanak másoknak is.

2006-ban meggyilkoltak minden fordítót, akiről hírét vették, hogy az amerikaiaknak fordít vagy fordított a múltban. Gyakran még a diákokat is megölték, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy a fordítói szakon tanultak. Az egyetem négy éve alatt három bombatámadás érte a szakunkat.

Egy idő után a mészárlások annyira véletlenszerűvé váltak, hogy az embereknek okokat kellett kitalálniuk, csak hogy képesek legyenek normalizálni, beleilleszteni a gyilkosságokat a mindennapi életükbe. Ha munkába vagy iskolába menet halott embert láttunk az utcán heverni, nem volt a nap legnagyobb eseménye. A halál tényénél fontosabb volt, hogy milyen módon halt meg az áldozat.

Minden reggel mikor az egyetemre mentem, úgy köszöntem el az anyámtól, hogy lehet, többet nem látjuk viszont egymást.

Ezeket a képeket az, aki nem élt háború alatt, talán nem tudja elképzelni. De ezt is meg lehetett szokni. Mindent meg kellett szokni, másképp hogyan lehet ezt ép ésszel túlélni?

Mikor hagytad ott Irakot?

2009-ben, diplomaosztás után. Egyetlen fiúgyermek vagyok, a szüleim eleinte nem akartak elküldeni. Aztán láttuk, a helyzet egyre rosszabb és rosszabb. A szüleim úgy gondolták, hogy miután megszereztem a diplomám, több esélyem lesz arra, hogy megéljek külföldön. Átjöttem Törökországba, de nem akartam menedékjogot kérni, mert akkor nem dolgozhattam volna legálisan. Munka nélkül pedig nincs jövedelem, nincs élet, nincs jövő.

A menekültek közül van, aki talál magának munkát feketén. Ennek az a veszélye, hogy hónapokig keményen dolgozol, viszont a munkaadód soha nem fizet, mert tudja, hogy a menekült kiszolgáltatott: nincs munkaengedélye, így semmit nem tud tenni a munkaadó ellen. Nagyon sok iraki és afganisztáni barátommal történt ez meg Törökországban.

Gondolkoztál azon, hogy Európába utazol?

Egyelőre nem. Az iraki menekültek 95%-a a Közel-Keleten marad. Nem akarok Európába menni illegálisan, mert a családom még mindig Irakban van, annyira közel szeretnék maradni hozzájuk, amennyire csak lehet.

Ugyanakkor nem egyszerű papírok nélkül eljutni Európába. Ha hajóra kell szállnod, az életed kockáztatod, egyedül nekivágni az útnak nagyon nehéz. Ha a csempészhálózathoz csatlakozol, az 5-10 ezer euróba kerül az út Törökországtól Nyugat-Európáig. Olyan csempészekről is hallottam, akik cserben hagynak a pénz átvétele után.

Van, akinek ez a pénz már megvan, van, aki eladja mindenét, s a családja is segít. Olyan is van, hogy az egész rokonság összepótol, hogy a családból legalább egy túlélő legyen. Nekem kevés a pénzem, és nem nagy a rokonságom. Nem akarok kockáztatni.

Mint tudod, Európa nem látja szívesen a menekülteket, félnek, elveszik a munkájukat, a megélhetésüket. Te mit gondolsz erről?

Azoknak az európaiaknak, akik azt hiszik, mi gazdasági előnyökért megyünk Európába, nincs fogalmuk arról, milyen volt az élet Irakban a háború előtt. Világviszonylatban Irak az 5. ország olajtartalék- és 6. olajkitermelés szempontjából. 3.5 millió hordó olajat termelünk naponta.

Az olaj ára 50%-al esett mióta az Iszlám Állam megszállta az országot, de még mindig 55 euró körül van, hordóként. Iraknak naponta 192 millió eurónyi jövedelme származik olajból, és ha azt gondolják, az európai kormányok valahogy nem profitáltak ebből, akár mint NATO tag, akár más szervezeteken keresztül, vagy mint felvásárló, akkor nagyon tévednek.

Nekünk, irakiaknak, meglehetősen jó életünk volt a háború előtt. Nem voltunk feltétlenül gazdagok, de ami volt, az elég volt. Irakban a legtöbb ember 200-600 négyzetméteres saját házzal rendelkezett, és szinte minden családnak volt legalább 50 négyzetméter kertje is.

A városokban minden családnak volt kocsija, olyan is volt, akinek kettő-három. Ezért nincs semmilyen tömegközlekedési eszközünk helységen belül: nincs rá szükségünk. Tehát az anyagi feltételek megvoltak, és ami még fontosabb: ott volt a családunk, az őseink a temetőkben, a szüleink, a gyermekeink.

Önök azt gondolják, olyan egyszerű mindezt magunk mögött hagyni és csak úgy elindulni valahová, egy idegen országba, idegen emberek, idegen kultúrák közé, és mindent a nulláról kezdeni? Az irakiak nagyrésze csak úgy lépi ezt meg, ha nincs más választása, hogy megmentse a családja és saját életét.

Nem is beszélve arról, hogy az úton is bármikor meghalhatunk, még mielőtt elérnénk egy biztonságos országba. A legtöbb iraki, akivel itt, Törökországban, vagy Európában, kapcsolatban vagyok, alig várja, visszatérhessen az otthonába. Vagy ha az már nincs is meg, de legalább vissza Irakba. Csak arra várnak, hogy a közvetlen veszély elmúljon, s hogy onnan folytathassák az életüket, ahol abbahagyták. Azonban míg az Iszlám Állam Irakban van, ez nem lehetséges.

Sok ország profitál a Közel-Keletből, s nincs érdekükben, hogy a régióban béke legyen. A mi országunk a nagyhatalmak és szövetségeseik játéktere, a mi földünkön vívják a csatáikat olajért, hatalomért.

Csakhogy ez a föld a mi vérünket szívja be, a mi népünk haldoklik, az övéik biztonságban élnek! Az ő gyermekeik felnőnek, a mieink meghalnak, mielőtt családot alapíthatnának. A mi öregjeink nem békében, ágyban halnak meg. Igazságos ez?

Mit üzensz azoknak, akik szerint Európának semmi köze a menekültekhez, akik szerint Európának erre nincs pénze s akik nem akarnak idegen kultúrájú, vallású embert még csak látni sem a saját országukban?

Az európai ismerőseim közül vannak, akik azt mondják, van nekik elég bajuk a hajléktalanokkal és a cigányokkal, nem tudnak a menekültekkel is törődni. Azt mondják nekem, a kormányaiktól nem lehet elvárni, hogy az adófizető állampolgáraik pénzét idegen országok állampolgáraira fordítsák.

De ugyanezen országok, például az Egyesült Államok és európai szövetségesei, az összes ország, amely támogatta a háborút Irakban, csapatokat küldött, fegyvereket adott el, vagy más módon segített a háború kirobbantásában és fenntartásában – ezt nem az adófizetői pénzéből tette?

Tényleg azt gondolják, igazságos ez így, hogy Önök, állampolgárok, adót fizetnek a kormányuknak, akik aztán ezt a pénzt háborúkba fektetik, olyan háborúkba, aminek az egyik következménye, hogy a mi szüleinket, gyermekeinket, testvéreinket megyilkolják, de ugyanakkor nem sajnálnak és nem akarnak megmenteni minket, akik az Önök adójából fenntartott háborút próbáljuk túlélni?

Hát mi nem vagyunk emberek? Csak mert pár ezer km-el keletebbre születtünk, haljunk meg, vagy legalábbis szenvedjünk némán, hogy ne kelljen más emberek, a szerencsésebbek, a tőlünk nyugatabbra születettek lelkiismeretét terhelnünk azzal, hogy segítséget kérünk?

Ha visszamegyünk a második világháborúig, meg tudják Önök mondani, mely ország épített kerítést vagy zárta le határait, hogy megállítsa azokat az embereket, akik Hitler elől menekültek?

Milyen érzés lenne, ha Önöknek kellene menekülniük a családjukkal együtt úgy, hogy közben más országok, ahol háború nincs, szándékosan akadályoznák a továbbjutást egy idegen országba? Olyan, idegen emberek közé kellenene menekülniük, akik ismeretlenül is utálják és megvetik Önöket?

Ha ezt jelenti Európa, egy iraki, afgán, szír, egyetlen közel-keleti sem fogja itt hosszú ideig bírni. Mi úgy tartjuk, Isten ugyanabból az anyagból teremtett minden embert. Mi nem akarunk alacsonyabb rendű kasztként megtűrve lenni. Dolgozni szeretnénk, hozzájárulni a társadalomhoz, amely befogad minket, és emberhez méltó életet élni, úgy mint más. Addig, míg az országunkban béke nem lesz. Akkor hazatérünk.

Kérdezett: Nágó Zsuzsa

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1006 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.