Tegnap indult el a görögországi Idomeniből az a magyar újságíró, aki arra vállalkozott, hogy a Magyarország felé tartó menekültekkel együtt teszi meg az utat a Balkánon át. Akadálytalanul átjutott Macedóniába, onnan jelentkezett egy rövid beszámolóval.
Délelőtt még Görögországból, Idomeniből postolt a Facebook-oldalára:
„Az elhagyatott úton pár kilométerre a macedón határtól, egy bokor mellett állt, rajta egy akkurátusan összetekert hálózsák. Egy babakocsi volt. Először bele sem mertem nézni, Mert ugye mi van ha? Üres volt. Ott hagyták. Eddig tartott, innen már ölben is megteszi. Három kilométerre voltam Idomentől. Attól a falutól, amely a menekültválság Észak Görögországi központja lett. A nemzetközi vasutvonal utolsó görög állomása van itt, a sínek átfutnak a határon és, ott a túloldalon egy híd könnyíti meg az illegális határátlépők dolgát. Nem kell a folyón való átkeléssel bajlódni. Hat kilométert gyalogoltam a 1-es főúttól. Az első menekült csoport Idomenitől párszáz méterre lépett elő a naprafogó táblából. Afgánok voltak, vagy huszan. Fiatal srácok, gyerekek és asszonyok.
– Kabul, Herat, Mazar i Sharif – összegezte az egyikük a honnan jöttetekre a választ. És persze Németországba mennek.
– A talibánok visszajöttek, meg munka sincs – magyarázta angolul az egyik tadzsik arcú fiú. Egy hónapja vannak úton így együtt. Iránon, Törökországon, Leszbosz szigetén keresztül. Szalonikiből busszal jöttek idáig.
Idomeniben egy görög meg egy grúz állt a pult mögött a helyi kocsmában. Egy szódát kértem. Nincs nekik semmi bajuk a menekültekkel, magyarázta a görög. Naponta legalább húsz busz érkezik a szaloniki buszpályaudvarról. Lerakják a menekülteket a falu határában és már indulnak is vissza. Gyors fejszámolás. Ötvennel szorozva az legalább ezer ember. Itt Idomeniben.
A falu végén rákanyaradik az aszfaltozott út egy vasúti átjáróra. Itt egy hamburgeres lakókocsi áll rögtön a kanyarban. Hamburger, víz, üdítő és ingyen áram egy elosztón keresztül. A telefonoknak.
A sínek túloldalán a konkurencia. Ott fagylatot is árulnak. Itt a vége Görögországnak. Egy fél focipályányi területen vagy háromszáz menekült áll. Egy macedón rendőr próbál rendet tenni. Egy sátor és egy Land Rover, meg négy rendőr. Ők itt élet halál urai. Az egyikük valami papírt oszt. Az embereket húsz-harminc fős csoportokra osztották. Így, kontrolláltan engedik őket át Macedoniába.
Gyorsan lebukok. Az egyik fiatal rendőr kiszúrja, hogy videót készítek.
– Te nem jöhetsz itt át. Illegális lenne – mondja.
– De hát itt mindenki az, nem? – átváltok szerbre. Erre megenyhül.
– A hetvenkét órás papírt Gevgelijávban adják, de ahhoz menedéket kell kérned. Az meg hogy nézne ki. Csak a hivatalos határátkelőn jöhetsz be legálisan.
– És ha mondjuk félrenézne, amikor elindulok ezzel a csoporttal?
– Akkor…
Csak bólintott. Én meg annak veszem, hogy majd félrenéz. Most arra várok. Innen, ahol most vagyok már csak párszáz méter a folyó túloldala. Macedónia.”
Az átjutás sikerült, délután Gevgelijából küldött egy rövid beszámolót az Átlátszónak:
„Vagy egy órát ücsörögtünk a porban a csoporttal, amit tulajdonképpen nem is én választottam. Abdulrahman talált meg. Egy huszonöt éves srác Homszból. Öccsével igyekezne Norvégiába, ahol álítása szerint már ott van a család nagyobbik része. A polgárháború kitöréséig, meg még egy kicsit utána is, computer technikusként dolgozott egy kórházban meg főiskolára járt. Aztán előbb a kórházat, majd az iskolát is szétlőtték.
– Elég volt – ezt mosolyogva mondta. – Nem akartam elmenni, de hát ez van.
A szokásos úton jöttek fel. Előbb Törökország, át Kos, aztán Szaloniki érintésével Idomeni.
– Magyarországtól félek. Ott fog eldőlni minden.
– Mi minden? – nem értem. Állítólag a macedón rész a legveszélyesebb.
– Hogy hogyan tudunk továbbindulni.
Itt tartunk, amikor megérkezik a fiatal macedón rendőr. Rám néz. Mehettek – mondja.
Szóval félrefordítja a fejét. – De „no video”. Már vagy két méterre járok tőle, amikor még annyit mond: „molim vas” (kérem szépen).
Jobb oldalt a vasút, a másikon kukoricaföldek. Vagy húszan bandukolunk a földúton. Csak előre. Ezt mutatták, amikor elindultunk. Ösvénnyé szűkül a földút. Fél óra sem telik bele, és ott van előttünk az a bizonyos vasúti híd. De nem azon kelünk át a Suva folyó kiszáradt medre felett. Balra maga a szürrealitás. Gevgelijából kifelé a városból vezet egy híd a semmibe. Átkelünk rajta. A város felőli oldalon egy zsákutca-tábla nyomatékosít, meg egy mérsékelten büszke hirdetmény: a híd az Európai Unió Szomszédsági Programjának keretében épült. Gondolom egy macedón csókos nagyot kaszált rajta. Minden más bagatel.
Az állomás csak százötven méter. Már minden árnyékos helyet elfoglaltak a menekültek. A legnagyobb csődület a rendőrség épülete előtt van. Itt osztják a a hetvekét órás tartózkodásra jogosító papírokat. Ehhez menedéket kell kérni. Kézi munka. Lassan megy. A vonat délután ötkor indul Tabanovce felé. A menekültjárat. Abdulrahman trükközik. Öccse Saleh cukorbeteg. Egyből a vöröskeresztesekhez indul. Egy óra múlva kezében a mindkettőjük papírja.
– Megyek, keresek valami fuvart.
– Ötkor megy a vonat, – nézek rá kicsit értetlenül.
– Figyelj, akinek van pénze, az nem megy vonattal. Nekem szerencsém volt. Nem húztak le sehol. Akinek van pénze, az szállodában alszik.
Világos. Az osztálytagozódás ebben a világban is megvan.”
Az út további állomásairól folyamatosan beszámolunk.
Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!
Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
