A calais-i dzsungel – magyarországi jövőkép?

Az elmúlt hetek csúcsra járatott migránspánikja során többször is előkerültek olyan videók és képek, amelyeken a franciaországi Calais városa környékén, az Angliába tartó kamionokra felszállni próbáló férfiakat látunk. Hogy kerültek oda, miért így próbálnak meg átjutni a szigetországba, és mi köze ennek ahhoz, amire nálunk készül a kormány?

Calais egy majd hetvenötezres nagyváros Franciaország északi csücskében, a La Manche csatorna innenső oldalán, bájos belvárossal, hosszan nyújtózó stranddal, festői sziklafallal és egy óriási kikötővel. Leginkább ez utóbbiról ismert, mivel a Nagy Britannia felé irányuló utas- és áruforgalom egyik legfontosabb központja, a modern világ egyik csodájának tartott csalagút is a calais-i agglomerációból indul. A belpolitikai színtéren fontos lehet még, hogy annak a megyének a legnépesebb városa, amely szegénységi, munkanélküliségi mutatóit tekintve az országos listák alján szokott végezni, egyúttal itt van a szélsőjobb egyik legfontosabb bástyája is.

Ha ma beütjük a keresőbe Calais nevét, a csinos Városháza, a strand vagy a móló, a kompkikötő és Rodin bronzszobra mellett szedett-vetett sátrak és jobbára sötét bőrű férfiak képei is felbukkannak itt-ott, az utóbbiakról fogunk kicsit részletesebben beszélni. Ők és sorstársaik szerepelnek azokon a videókon is, amelyeken az átkelésre váró kamionokba bejutni próbáló, gyakran sikerrel is járó, olykor pedig céltalanul futkosó férfiakat látunk, akik miatt rémült olaszok zárják le autóbuszuk ajtajait, és akiket egy bájos hasonlattal sáskákhoz hasonlított a napokban egyik vezető magyar portál szerkesztője. Bár a szóban forgó kamionokról, amelyekben a napokban – a kikötőbeli sztrájkot kihasználva – valóban sokan próbáltak megbújni, több cikk is született, a mérsékeltebb NOL menekültáradatról beszél, a Blikk pedig  a lényegre tör: “Egyre durvul Franciaországban a helyzet a menekültek miatt”.

Ha azonban a helyi médiában próbálunk tájékozódni erről az „eldurvult helyzetről”, kicsit más információkat találunk. Például olyan videókat, ahol az Euroferry sztrájkoló dolgozói elkeseredetten nyilatkoznak arról, hogy a flotta egy részét eladni készülő cégvezetés „meggyilkolja őket”, vagy olyanokat, ahol a rohamrendőrökkel való összecsapás után vérző fejű ötvenes férfiakat támogatnak. Vagy más sztrájkhírekre bukkanunk az utóbbi hetekből és hónapokból, méghozzá meglepően sokra – miközben a közhiedelemmel ellentétben a franciák nem sztrájkolnak folyton, bár valóban gyakrabban fordulnak ehhez az eszközhöz, mint itthon. Légi irányítók, helyi közösségi közlekedés, a megszorítások ellen tüntetők a határ két oldalán, „A megszorítások ölnek” tábla egy belga nő kezében, blokádot tartó kamionsofőrök – ezeket az infókat találjuk az állami tévécsatorna helyi adójának „sztrájk” címszava alatt, csak az idei év első 5 hónapjában.

Ezek a hírek olyan frusztrációkról szólnak, olyan erőszakról, olyan tragikus fordulatot vett életekről és olyan elkeseredett küzdelemről, amelyek ugyan tízezrek vagy inkább százezrek sorsát írják le a régióban, de a magyar médiában róluk nem fogunk szívbe markoló cikkeket olvasni, ahogy azokról a tíz- vagy százezrekről sem, akik a brit nagyvárosokban tüntettek néhány hete a megszorítások ellen. Arról viszont értesülhettünk, hogy a brit-francia kormány válságtanácskozást tart a „tarthatatlan menekültkérdés” miatt és David Cameron azt fontolgatja, hogy ő is kerítést építtetne, Calais-ban, a kikötőben, az Eurostar környékén, az alagút bejáratánál – és persze mindez pont az uniós „menekültcsúcs” előtt jutott praktikusan eszébe, akárcsak Orbán Viktornak a szerb határon építendő fal ötlete.

Korábbi kapcsolódó cikkeink:

Felmérés: az európaiak többségének nincs baja a muszlimokkal vagy a bevándorlókkal

1989 óta 8000 kilométernyi újabb Fal épült a világban

Az Unió déli határa volt tavaly a leggyilkosabb a Földön, mintegy 3200 migráns halálát dokumentálták

Az EU határainak megnyitása nem növelné a bevándorlók számát, a halottaké viszont csökkenne

Nagy-Britannia a nyolcvanas években döntött úgy, hogy szigorúbb ellenőrzéseket vezet be, és  szisztematikusan visszafordítja azokat, akik nem rendelkeznek a beutazáshoz elvárt okmányokkal. Ezek a kiutasított külföldiek és az újonnan érkezők, akik szintén a túlpartra vágytak a kontinensről, ekkor érték el azt a létszámot, ami már Calais lakosainak is feltűnhetett. A határon rekedt migránsok kihasználatlan ipari épületekben, városi kertekben vagy a kompkikötő területén próbálták átvészelni az újabb próbálkozások között eltelt időt. Ugyanebben az időszakban Franciaország is jelentősen szigorította saját bevándorlási politikáját; épp kedden távozott az élők sorából a jobboldal egyik legendás alakja, az egyszerre gyűlölt, csodált és félt Charles Pasqua, aki az 1986-ban kormányra kerülő jobboldal belügyminisztereként elsőként taposta ki a szélsőjobboldali Nemzeti Front “értékeit” osztó mainstream lényegében máig érvényes stratégiáját. A halálbüntetés visszaállítása mellett ennek a taktikának többek között a bevándorlásellenesség volt az egyik pillére, a hírhedt Pasqua-törvények – amelyek többek között szakítottak azzal az 1889 óta érvényes elvvel, amely szerint a francia földön született gyermekek automatikusan francia állampolgárságúak – máig e represszív politikák jelképei.

Charles Pasqua, a francia jobboldal csodált, félt és gyűlölt keresztapája

A bevándorlás restriktív szabályozása, a beutazás feltételeinek nehezítése és a vonatkozó engedélyek hiánya miatt lehetővé tett kitoloncolás még 1980-ban, a gazdasági helyzet változásának indoklásával indul, amikor a szintén jobboldali Giscard d’Estaing felfüggeszti a munkavállalók viszonylag szabad mozgását, de Charles Pasqua az, aki a Nemzeti Front egyre erősödő befolyásával párhuzamosan megteremti a ma is működő eszköztár modelljét. A kitoloncolási döntések szisztematikussá tétele, a tartózkodási engedély kiadásának megnehezítése, a látványos rendőri akciók és a kitoloncolandóknak biztosított charterek jelzik, hogy az állam egyre inkább felesleges teherként, potenciális veszélyként tekint azokra, akik a háború után biztosították a “30 dicsőséges év” gazdasági csodájának munkaerő igényeit.

A korzikai születésű Pasqua, sötét titkok tudója, megrögzött gaullista, aki mind a Françafrique (az afrikai országokkal fenntartott neokoloniális kapcsolatrendszer), mind a “miliő”, azaz a helyi maffiahálózatok bennfentes ismerője; neve felbukkan a kétezres évek leghírhedtebb afférjaiban (Angolagate, Elf). 8 korrupciós ügyben állt bíróság elé, hatban felmentették, kettőben felfüggesztettet kapott, bűnrészes fia azonban börtönbe is került. 1986-ban a szocialisták ellen kijátszandó infóit egy szélsőjobb lap igazgatójától szerzi – Patrick Buisson a következő évtizedekben a francia média egyik legbefolyásosabb személyisége lesz. Majd Nicolas Sarkozy legfontosabb tanácsadója, az ő nevéhez fűződik az a szélsőjobb értékeit, szlogenjeit és témáit felkaroló stratégia, ami 2007-ben győzelemhez segítette az egykori “Pasqua boyt”, de öt évvel később már nem volt elég a duplázáshoz.

Sarkozy 28 éves, amikor Pasqua polgármesteri kampányának szervezése közben ráébred, hogy ő maga sokkal esélyesebb jelölt lehetne – a hátba döfésekben gazdag francia politikatörténet egyik nevezetes epizódjában így lesz inkább ő az egyik leggazdagabb francia város, Neuilly-sur-Seine vezetője, hogy aztán, egy köztársasági elnöki mandátummal és jó néhány korrupciógyanús üggyel a háta mögött visszatérjen az immár A Republikánusok névre átkeresztelt pártja élére. Ahol 22 évvel a második, azóta eltörölt Pasqua-törvény után újra vitát nyit a „föld”, azaz a francia területen való születés jogán automatikusan járó állampolgárság ügyében. Déjà vu?

Ahogy a fentiekből is látható, a bevándorlással kapcsolatos jobboldali stratégiában, amelynek lényegi elemeit, a rasszista szólamokat leszámítva, a 2012-ben ismét hatalomra került szocialisták is átvették, sokkal nagyobb szerep jut a szélsőjobbal szimpatizáló szavazóknak nyújtott látványelemeknek és ideológiának, sőt, számos esetben a piromán tűzoltó kelléktárából előhúzott akcióknak, mint a migrációs folyamatok, a bevándorlás és a letelepedett generációk társadalmi szerepéről való  gondolkodásnak. Manuel Valls kormányfő, aki szintén a belügyminiszteri tárcánál alapozta meg hírnevét és népszerűségét, átvette azokat a jobboldali toposzokat, amelyek alapján a francia bevándorlási politika értékelése nem arról szól, hogy az integráció mennyire sikeres (vagy sem), és mennyiben járul hozzá (vagy sem) a francia gazdaság eredményeihez, hanem nagyrészt arról, hogy sikerül-e teljesíteni az előre kijelölt kitoloncolási rátákat (36 ezer fő 2013-ban).

 

Ez a Pasqua által megalapozott stratégia inkább szolgált nyers pártos érdekeket, tematizálási igényeket, a társadalom politikai haszon érdekében való megosztását, mint az elvileg kitűzött célt, a bevándorlás “kontrollját”. Paradox módon ugyanis ezek a restrikciók, nemcsak azt nehezítették meg, hogy a “kiválasztott”, a kívánatos bevándorlók eljussanak az országba, és betöltsék azokat az állásokat, amelyek miatt a munkaadói képviseletek rendszeresen jelzik, hogy bevándorlókra van szükség, hanem az ún. illegálisok száma sem csökkent lényegesen.

A rendszer ugyanis folyamatosan termeli azokat, akiknek a francia állam nem akarja megadni a legális tartózkodás esélyét, de az országot sem akarják vagy tudják elhagyni. Ilyen helyzetben vannak azok is, akik a calais-i dzsungel szedett-vetett táboraiban, zugaiban húzódnak meg: Angliába nem engedik be őket, de Franciaországban sem tudnak egzisztenciát építeni, és a világért sem hagynák el az országot, remélve, hogy az eddig hozott anyagi és fizikai áldozatok még megtérülhetnek. Vannak köztük olyanok, akik menekült státuszra is érdemesek, de támogatás és elszántság híján vagy nem folyamodtak érte, vagy a kérvények számához képest elégtelen infrastruktúra miatt (ma évi mintegy 80 000 folyamatban lévő kérelemre csak feleannyi szálláshely jut) nincs hol lakniuk, de munkavállalási engedélyhez sem jutnak. Mások “csak” dolgozni szeretnének, hogy fedezzék az út költségeit, és végre hazautaljanak valamit a családnak.

Sangatte, az álmegoldások iskolapéldája

1999-ben végül döntés születik arról, hogy Sangatte-ban, egy Calais-től mintegy 10 kilométerre lévő településen lévő hangárban letelepedhetnek a vándorok. A 2002 decemberéig működő tábor átlagosan több száz embernek nyújt menedéket, a csúcsidőszakokban 2000 körül van a lakók száma. A szóban forgó három év alatt a becslések szerint 70 000 ember fordult meg a sangatte-i hangárban, mígnem 2002 végén Nicolas Sarkozy, ifjú belügyminiszter egy nagy médiavisszhangot kapott akció keretében felszámolja  az elsősorban afgán, iráni, iraki, kurd és koszovói állampolgárságú migránsok menedékét. Ahogy ebben a videóban is elhangzik, a későbbi köztársasági elnök úgy véli: “Egy afgán jövője az Afganisztán újjáépítésében való részvétel”.

Az akkortájt sokat emlegetett afgánok az ilyenkor javasolt (és ritkán hatékony) önkéntes hazautazási program keretében 2000 eurót kapnak, hogy felüljenek egy kabuli járatra. A riportban feltűnik a brit belügyminiszter is, aki azt ígéri, tovább szigorítanak a menekült kérelmek elbírálásán, hogy Nagy Britannia veszítsen vonzerejéből.

A hatóságok engedélyével és a Vöröskereszt szervezésében üzemelő sangatte-i tábor felszámolása óta 12 év telt el. A migránsok sosem tűntek el a környékről, csak most szétszórtan, az Angliával szemben húzódó partvonal hosszában elszórtan létrejött, átmeneti, táborszerű helyeken rejtőznek, ahogy a címlapképen is látható. E táborok és a nagyvárosok, elsősorban Párizs között ingáznak, az átkelés, alkalmi munkák vagy más lehetőségek függvényében, egyfajta belső migráció útvonalain bolyonganak, kijáratot keresve. Ezek az állapotok nagyon hasonlóak ahhoz, amelyek a magyar határvédelem beígért megerősítése és az utóbbi napok rendőri akciói előre vetítenek Magyarországon.

A calais-i dzsungel példájából kiindulva, az informális táborok létéről persze tudnak a hatóságok, amelyek rendszeresen meg is jelennek (jobbára egy választás előtt, vagy más politikailag érzékeny pillanatban), és razziáznak, őrizetbe vesznek, esetleg dózerolnak. Alkalmasint szociális szolgáltatásokkal, tanácsadással, szűrésekkel is felbukkan a közhatalom, de az alapvető támogatást elsősorban civilek nyújtják, akiknek persze külön nehézséget okoz, ha a táborokat felszámolják, és az ad hoc, úgy-ahogy működő szolidaritási hálózatot másutt kell felépíteni. Az állam alkalmasint e többé-kevésbé szervezett polgárok ellen is fellép.

Párizsi rendőrök kiürítenek egy csarnokot június 8-án, amit mintegy nyolcvan migráns, köztük több menekült foglalt el, korábbi táboruk felszámolása után. Az akcióban többen megsérültek, így a bevándorlókat támogató lakosok, köztük helyi képviselőkkel.

A köznyelv “szolidaritás vétkének” nevezi azt a törvény által szankcionált segítség nyújtást, amelyet “illegális” bevándorlóknak ad valaki. Sarkozy idején, épp Sangatte kapcsán született egy ilyen tárgyú törvénymódosítás, ami a szocialisták 2013-ban hozott döntése alapján ugyan enyhített mértékben, de továbbra is fennáll. Így lehetséges, hogy idén januárban is biróság elé állt az Emberi Jogok Ligájának egyik aktivistája, aki a miliőben teljesen elterjedt módszerrel, papíron több bevándorlót is elszállásolt, érvényes lakcím nélkül ugyanis nincs esélye egy regularizációs kérelemnek.

Brit szempontból a helyzet szintén nem változott; mint a legutóbbi választásokról is tudjuk, már az európai bevándorlás korlátozása is kampánytéma lehet, vonzerejének még a munkáspártiak sem tudtak ellenállni. Időközben London azt a “kiskaput” is kihasználja, hogy bár nem tagja a schengeni övezetnek, a menekültek uniós helyzetét szabályozó Dublin II-höz viszont csatlakozott, így joga van arra, hogy olyan migránsokat fogadtasson vissza a vonatkozó EU-s országgal, akik már máshol beadtak egy menekült kérelmet.

De miért nem vesznek repülőjegyet?

Tapintott rá a lényegre a minap Kósa Lajos, akinek, lévén régóta a menekült téma bennfentes ismerője, nyilván tudnia kell a választ is. Bár egy repülőjegy valóban jóval olcsóbb, mint azok a költségek, amelyek egy hosszabb szárazföldi vagy vízi úton várnak, az illegális útvonalakkal, okmányokkal próbálkozókra, az Európába ekképp érkezők többsége azért nem repülővel jön, mert oda, az EU előírásainak megfelelően fel sem engedik. Azokban az országokban, amelyek az EU megítélése szerint ún. migrációs kockázattal rendelkeznek, és ilyen az afrikai és ázsiai kontinens legtöbb állama, az Unió kvázi külső határzárat létesített, és a helyi hatóságoktól és a repülőtársaságoktól elvárja, hogy csak a szükséges okmányok megléte esetén engedélyezzék a kiutazást, európai céllal, illetve átszállással. A cégeket bírságok, az államokat a gazdasági együttműködési szerződések apró betűs kikötései kényszerítik arra, hogy meggyőződjenek arról, rendben van az utas pedigréje. Ezzel párhuzamosan nagyon nehéz lett legális beutazási és átutazási vízumot kapni, a közelmúltig a visszautasítást sem kellett indokolniuk az európai államok képviseleteinek; a transzparencia hiánya a korrupció gyakoriságát is növelte.

Épp ezért ma nem csupán a súlyos háborús és polgárháborús konfliktusok, vagy gazdasági problémák miatt torlódnak fel a migránsok (köztük sokan menekültek) Európa déli határain, hanem elsősorban azért, mert a legális kivándorlás, sőt, egyes esetekben az Európába utazás lehetőségétől is megfosztotta őket az uniós migrációs politika. Másodsorban azért, mert a legjobban őrzött területek helyett újabb utakat keresnek az utazást elősegítő hálózatok: egy új fal épülése nyomán, jellemzően kockázatosabb útvonalak és stratégiák nyílnak a megkerülésére. Harmadrészt pedig azért, mert a helyi csendőrök szerepét betöltő államok olykor már nem képesek ellátni a rájuk bízott feladatot: Kadhafi bukása óta megnyíltak a Líbián keresztül vezető útvonalak, és egyelőre nem is világos, kit lehetne a minimum kettészakadt országban megbízni azzal, hogy tartsa vissza az Európa felé indulókat.

A fentiekből adódik az is, hogy leginkább akkor csökkenhetne a dél-európai határvonal országaiban, így hazánkban is a hosszú hónapok óta tartó krízishelyzet, ha az EU lazítana, legalább átmenetileg, például a humanitárius válságra hivatkozva a vízumpolitikáján. Nemcsak a migránsok által vállalt kockázatok, de az áldozatok száma is csökkenne, feltehetően visszaszorulnának azok az illegális tevékenységek, amelyek ebből a jelenségből táplálkoznak, a fekete munkától az emberkereskedelem leggyászosabb bugyraiig. Ezzel párhuzamosan nagyobb feladat hárulna az EU északi és jobbára gazdagabb, illetve épp jobb formában lévő államaira. Ahogy korábban is írtuk, a témát kutatók zöme azt az álláspontot képviseli, amelyet a napokban az indexen Lampedusával kapcsolatban megszólaltatott olasz szakember, Paolo Cuttitta is kifejtett: az illegális bevándorlás visszaszorítása a legális utak fokozatos megnyitásával lehetséges.

Ez a javaslat persze teljesen szembemegy az európai országok zöme által képviselt állásponttal, és sokakban nyilván megütközést kelt, nem véletlen, hogy napszámban hallunk politikusokat nyilatkozni a témáról, szerte Európában és gyakran Kósa Lajos stílusában, miközben a szakértőknek ritkán jár mikrofon. Pedig ha őket kérdeznénk, ők is azt mondanák, amit Cuttitta: “Legális csatornákat kell kialakítani. El kell törölni a vízumkényszert, hogy aki akar, szabadon jöhessen. Így egyrészt senki nem kényszerülne arra, hogy életveszélyes útvonalat válasszon, a humanitárius probléma csökkenne. Nem lenne szükség a költséges mentési missziókra vagy szigorított határvédelemre.

A migránsok emellett nem kényszerülnének arra, hogy örökre Európában maradjanak. Ha egy szegény család összegyűjt 3-4 ezer dollárt, hogy az egyik tagjukat elküldje Európába, akkor nem fogja hagyni, hogy csak úgy hazatérjen. Mindenképpen meg kell keresnie a befektetett összeget. A legális határátlépéssel viszont nemcsak biztonságosabb, de nagyságrendekkel olcsóbb is lenne az út. Aki gazdasági okokból érkezik, az vissza tudna menni a hazájába, ha nem találta meg a számítását. Sokan csak itt jönnek rá, hogy nem is olyan egyszerű az élet Európában. A humanitárius krízis elől menekülőknek pedig nem kellene az életüket kockáztatni, hogy végül menedékjogot kapjanak.”

 

Olcsóbb, biztonságosabb, hatékonyabb lenne, s nem mellesleg, az emberi jogok, az európaiak által méltán nagyra értékelt mozgás szabadságát is jobban biztosíthatná egy ilyen politika, amelynek legalábbis átmeneti kipróbálására jó alkalmat nyújthatna a jelenlegi krízishelyzet. Az európai politikusok többsége azonban, Orbán Viktorhoz hasonlóan teljesen más célok érdekében tematizálja a kérdést, és egyelőre féltékenyen őrzi a bevándorlás kontrollja feletti mégoly illuzórikus kompetenciáit is. Mintha a globalizált világban ezek a képzeletbeli és konkrét falak jelképeznék egy nép vagy egy ország identitása feletti hatalmat.

Ugyan félő, hogy inkább megtévesztésről van szó, és a tapasztalatok szerint a  restriktív politikák hasonlatosak a falakhoz, amelyek  “szinte sosem érik el az építéskor megnevezett célt. Sosem tudják teljesen kizárni azokat, akiknek kizárására tervezték őket, és a várt biztonságot sem képesek előidézni. Az esetek nagy részében a fal nem oldja meg a gondokat vagy a konfliktust, hanem fenntartja és táplálja őket” – állítja például Marcello di Cintio újságíró, aki több ilyen létesítményt is meglátogatott, és könyvet írt az élményeiről. De amíg egy tábor ledózerolása, vagy egy mesterségesen felnagyított problémára álmegoldást szervírozó politikai válasz biztosan hozza a szavazatokat, addig a Cuttitta és kollégái által képviselt racionalitás, emberség és szakértelem politikai képviselete jó ideje meggyengült.

Látványos sikerei ellenére azonban kockázatos stratégia ez: ma Berlusconi pártját már előzi az identitását nagyrészt a bevándorló ellenességre építő Északi Liga, és a francia Nemzeti Front Sarkozy sarkában jár; az ősszel esedékes regionális választásokon a calais-i régióban maga Marine Le Pen száll ringbe. A “dzsungelnek” nyilván kiemelt szerepe lesz a kampányban, de az eredményt talán jobban befolyásolják majd azok a nehézségek, amelyek az Euroferry munka nélkül maradó dolgozói, a blokádot szervező kamionsofőrök vagy a megszorítások nyomán is lecsúszó, a lecsúszástól félő franciák szembesülnek. Amelyek helyett a bevándorlástól védenek meg bennünket a kedves vezetők.

Dobsi Viktória

Címlapkép: A calais-i táborok. forrás: Atlas des migrants en Europe, Armand Colin, 2009.

Jelmagyarázat: Barna pöttyök: a 2009-ben létező táborok; a barna évszám azt az évet jelzi, amikor a legmagasabb volt az itt élők száma, az üres karika nagysága erre a számra utal. Fekete pöttyök: a migránsok hatósági fogva tartására létesített, zárt táborok. Kék vonalak és csíkok: vasút- és hajóútvonalak.

Képek a szövegben: a Chapelle dzsungelének is nevezett párizsi tábor június eleje óta került a figyelem középpontjába, több rendőri akció és tüntetések is zajlottak az ügyben, a legutóbbi csütörtök este.  

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1257 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.