A japán bevándorlás kidobóemberei

Miközben itthon épül a szerbiai nagy fal, és a kormány meg van győződve arról, hogy ez rendezni fogja a menekültek kérdését, addig Japánban tényleg eldurvultak a dolgok. Sokat hallani, hogy a szigetország lakossága rohamosan csökken, hiány van a munkaerőpiacon, így logikus döntés lenne részükről, hogy tárt karokkal várják a külföldieket. De ez nem így van, ráadásul a japán kormány meglepő brutalitással bánik az országban élő külföldiek közül azokkal, akikben egy kis kivetnivalót is talál.

Az Asahi napilap korábbi riportere, Mijeko Takanobu a The Japan Timesnak adott interjújában elmondta, hogy szerinte a japán kormánynak meggyőződése, hogy nem kell idegen munkaerő az országba. Feltételezése szerint ennek a kormánykommunikációnak köszönhető, hogy 1993-ban még 300 ezer külföldi tartózkodott az országban az ott tartózkodásra jogosító, érvényes okmányok nélkül, szemben az idei 60 ezerrel. Sokan közülük fejlődő országokból érkeznek az állam gyakornoki programjának keretében, mely hazájuk fejlődését segítené elő. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy potom pénzért többnyire alja munkát végeznek, gyárakban vagy földeken. Többen közülük megpróbáltak előre lépni, de nem kapták meg az ehhez szükséges speciális vízumot. Akinek bevándorlóként mégis sikerül érvényesülnie az országban, akár képzett munkaerőként, annak sem mindig egyszerű a dolga.

Évente több ezer ember lép japán földre a különböző kikötőkben és reptereken, ám közülük néhányan már bizonyára megbánták ezt a döntésüket. A kétezres évek elején került reflektorfénybe Japán bevándorlásügyi politikája, 2002-ben az Amnesty International is felszólította a japán kormányt, hogy tartsa be a külföldi állampolgárokra vonatkozó nemzetközi normákat, illetve fejezze be a törvénytelen kihallgatási és elzárási rendszerét – sikertelenül. Ugyanis, akit a japán bevándorlási hivatal alkalmatlannak talál az országba való tartózkodásra, azt szisztematikusan bezáratja, ami nemzetközi egyezményeket sért. A vád a letartóztatott külföldiek ellen a legtöbb esetben az, hogy tovább maradtak az országban a vízumukban megengedettnél. A média mégis úgy állítja be őket, mint közönséges bűnözőket.

Az Amnesty International a hozzájuk érkező számtalan bejelentés után kezdett vizsgálódni az úgynevezett leszállás megelőzési létesítmények (LPF) után. Ezek az intézménynek titulált börtönök a repterek és kikötők környékén találhatók. Japán legnagyobb nemzetközi repterén, a Naritán például a föld alatt. Hosszú sötét folyosók, ablaktalan szobák és egy külsős cég által biztosított mogorva biztonsági őrök jellemzik ezeket a létesítményeket, ahova a szerencsétlenül járt utast elhurcolják. Ez az embertelen procedúra elsősorban azokat érinti, akik már hosszabb ideje Japánban tartózkodtak, csak valamiért egy időre elhagyták az országot.

Szemtanúk szerint az ide zárt külföldi állampolgárokkal kegyetlenül bánnak. Az Amnesty Internationalhez érkezett beszámolók szerint a fogvatartottakat kényszerítették „szállás- és ellátási díj” megfizetésre. Egy évek óta Japánban élő kanadai újságíró éppen szöuli vakációjáról tért vissza, mikor áldozatul esett a japán bevándorlásiaknak. Elmondása szerint az őt vigyázó őrök először 28, majd 30 ezer jent (kb. 60 000 forint) követeltek tőle, miközben ő maga sem tudta, hogy pontosan miért zárták be, illetve, hogy mennyi ideig fogják bezárva tartani. Nagy nehézségek árán kikönyörgött egy tolmácsot, aki szintén megalázóan bánt vele. Más történetek beszámolnak például meztelenre vetkőztetésről, éheztetésről, valamint fizikai bántalmazásról is.

Az egyik legnagyobb port kavart eset a ghánai származású Abubakar Surajé. A férfi 1988-ban érkezett Japánba turista vízummal, majd gyárakban kezdett dolgozni. 2006-ban feleségül vett egy japán nőt, így a Tokiói Kerületi Bíróság visszavonta a kitoloncolási kezdeményezést. A legfelső bíróság azonban egy botrányosan nevetséges döntést hozott: úgy döntött, a nőnek „nincsen szüksége” férjre, mivel dolgozik és gyermekei sincsenek.

Suraj 2009-ben eltűnt, a testét 10 hónappal később találták meg egy Kairóba induló járaton. Idővel kiderült, hogy a férfit letartóztatták a bevándorlási hivatal szervei, és egy ilyen LPF-be, kvázi börtönbe zárták, a repülőgépre hurcolásakor azonban feltehetően megfulladt, felesége szerint sérülések borították az arcát.

Az eset tüntetésekhez vezetett, melynek következtében a Csiba prefektúra rendőrsége az ügyészséghez fordult a biztonsági őrök brutalitásával kapcsolatban. Az ügyészég a kivizsgálási kérelmet 2012 júliusában elutasította, így azt azóta sem tudni, hogy az őrök továbbra is Narita reptéren dolgoznak-e.

Az országban élő, de elfogott külföldiek helyzete Suraj esete óta egy cseppet sem javult, 2014 végén újabb haláleset történt a Tokió belvárosában található sinagavai fogva tartó létesítményben. Ez esetben sem biztosították a külföldi férfi alapvető emberi jogait, mint például az orvosi ellátást.

A nyúkokusha sújosoto siszacu iinkai, azaz a bevándorlásügyi fogva tartó felügyelőség az Igazságügyi Minisztérium alá tartozik, harmadik parti pedig alig felügyeli a működését. Az idei év elején egy brit kormányszervezet, az Őfelsége Börtön Felügyelőségének (HMIP) szakértője látogatott Japánba, hogy felmérje ezeket a kormányzati létesítményeket. Döbbenetét fejezte ki a látottakkal kapcsolatban, majd felhívta a figyelmet a brit és a japán felügyelőségek közti alapvető különbségekre. Nagy-Britanniában az őrizetbe vett külföldiek relatíve nagy szabadságot élveznek, telefonálhatnak, internetezhetnek, szabadon találkozhatnak és érintkezhetnek a családjukkal. Eközben Japánban a fogvatartottak éhségsztrájkot tartanak és öngyilkossági kísérletet követnek el.

2012-ben több, mint 1000 külföldit tartottak bezárva különböző büntető intézményekben, beleértve az LPF-eket is. Közülük többen is közel két évig raboskodtak, írja a Global Detention Project.

A japán kormány tehát egy nemzetközileg is vitatott tévúton jár bevándorlás ügyben. Mivel az ország jelentős munkaerőhiányban szenved, a külföldi tőke feltehetően nagy segítség lenne mind a gazdaságának, mind a demográfiának. Ám azzal, hogy meghurcolják az országban esetlegesen tovább tartózkodó külföldieket, csak rontanak saját helyzetükön. Ahogyan Mijeko Takenobu is említette, a kormány szerint a japán társadalom nem fogadja el a külföldieket, így nem is támogatják a bevándorlást. Felmérések ugyan igazolták, hogy azok a japánok, akik képesek angolul kommunikálni, sokkal befogadóbbak.

Hamvába holt próbálkozások ugyan időről-időre akadnak ahhoz, hogy több külföldi menjen az országba. Az idősek növekvő száma miatt például hatalmas igény van ápolókra és gondozókra, akiknek a számát a kormány Indonéziából gondolta növelni. A program azonban csúfos kudarcot vallott, szinte minden ápoló visszatért hazájába, mivel a program feltételei teljesíthetetlenül magasak voltak.

Mindezek után Abe Sinzó, Japán jobboldali miniszterelnökének korábbi oktatási tanácsadója idén februárban felvetette, hogy az országban tartózkodó külföldi állampolgárokat faji alapon szegregálni kellene. A kormány szóvivője nem válaszolt arra kérdésre, hogy vajon egy ilyen ötlet számíthat-e Abe Sinzó támogatására.

Katona Fruzsina

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: ha Magyarországra jössz, vasárnap úgyse költheted el másra. Tudnivalók itt.