Az Európai Unió dicstelen kalandjai Görögországban

Múlt héten újabb hisztérikus szakaszba érkezett a görög kormány és hitelezői között folyó tárgyalási sorozat: fel nem vett telefonok, kölcsönös indulat és ultimátumok kelthetik azt az érzetet, hogy az eurózóna talán mégsem egy olyan klassz és komoly hely. A börleszk-elemek némileg elterelik a figyelmet arról, hogy a következő napokban hozott döntések konkrét emberi sorsokat is befolyásolnak, nem mellesleg az EU jövőjét is meghatározó politikai játszmáknak vagyunk tanúi.

Ritkán válik ennyire nyilvánvalóvá, hogy egy politikai folyamat és az abban megfogalmazódó egyes elvárások mennyire ellentétesek a gazdaságilag ésszerű megfontolásokkal, ahogy többek között a Financial Times lapjain pénteken megjelent, és napjaink több sztárközgazdásza által jegyzett nyílt levél is leszögezi:

„Rossz döntés azt kérni Görögországtól, hogy kötelezze el magát egy olyan program mellett, amit elutasítottak a görög választók, és amelyről a közgazdászok jelentős része (köztük mi is) úgy gondolja, hogy a kezdetektől elhibázott volt. Egyértelmű, hogy a hitelező intézményekkel kötött megállapodások hosszú távú megegyezésen alapuló felülvizsgálatára van szükség, ellenkező esetben a csőd elkerülhetetlen, ami nagy kockázattal járna Európa és a világ gazdaságára, de magára az európai projektre is, amelyet az eurózóna elvileg megerősíteni volt hivatott.”

Az aláírók egy része, Joseph Stiglitz vezetésével már januárban is hasonló üzenetet fogalmazott meg az FT hasábjain, ahol arra is utaltak, hogy a nem éppen radikális baloldali műhelyként ismert gazdasági szaklap 5 publicistája is a görög adósság egy részének elengedése mellett állt ki 2015 első heteiben. Januárban egyébként egy másik nyílt levél 300 közgazdász aláírásával kevésbé diplomatikusan fogalmazott:

„A görög kormánynak igaza van abban, hogy alapvető irányváltásra van szükség, mert az eddig megvalósított politikák komplett kudarcot eredményeztek. Sem gazdasági fellendülést nem hoztak, sem pénzügyi stabilitást, sem munkahelyeket, de még külföldi befektetéseket sem. Felőrölték a görög társadalmat, és meggyengítették az intézményeit. Az eddig követett politika egyszerűen katasztrofális volt, és egyetlen olyan vívmánya sincs, amit érdemes lenne megőrizni. Arra kérjük az európai partnereket, hogy vegyék tudomásul ezt a realitást, ami az új görög kormány megválasztásának alapját képezi.”

Ennek aláírói között olyan nagyágyúk is szerepeltek, mint James Galbraith vagy Stephany Griffith-Jones, akik most Stiglitzék második felszólításához is csatlakoztak, akárcsak Thomas Piketty, aki néhány hete a német szociáldemokratákkal (SPD) is megosztotta ellenvéleményét.

A francia közgazdász május 20-án vehette át Berlinben az SPD-hez közeli Friedrich Ebert alapítvány politikai műveket jutalmazó díját, a rendezvényen a párt vezetésére is esélyes Olaf Scholz, Hamburg polgármestere is részt vett. A könyve amerikai fogadtatása nyomán világsztárrá vált Piketty ezúttal nem az egyenlőtlenségekről beszélt, hanem a politikailag némileg érzékenyebb államadósság kérdéséről. Emlékeztetett arra, hogy két olyan európai ország van, amelyeknek volt már nagyobb államadóssága, mint ma Görögországnak, az egyik Nagy-Britannia a XIX. században, a napóleoni háborúk után, a másik Németország 1945 után – az adósság mindkét esteben a GDP 200%-körül alakult.

A britek évi 3-4 százalékos költségvetési többlettel kerekedtek felül a problémán, röpke 100 év alatt: 1815 és 1914 között. Németország adósságainak nagy részét pedig elengedték a szövetségesek 1953-ban, ami „nagyon jó dolog” volt Piketty szerint, ez tette lehetővé, hogy újjáépüljön az ország, és a világ vezető gazdaságai közé emelkedjék.

Miért nem csináljuk meg ugyanezt ma a görögökkel?

„A fiatal görögök talán nagyobb felelősséggel tartoznak a múltban elkövetett hibákért, mint a németek 1953-ban? Miért utasítjuk el, hogy azt tegyék, amit a németeknek lehetővé tettünk?”

„Ugyan a pénzügyi válság 2008-ban az USA-ban született, ők viszonylag gyorsan megoldották, és azért vált európai válsággá, mert rossz döntéseket hoztunk. Túl gyorsan akartuk csökkenteni a költségvetési hiányt. Ezért ilyen magas ma az eurózóna munkanélküliségi rátája” – érvelt a szociáldemokrata közönség előtt, amelynek eminens tagjai a Le Monde beszámolója szerint nem igazán vették a lapot.

A francia tudósító által „nagyon mérsékeltnek” nevezett Olaf Scholz lényegében teljesen más véleményen volt. Szerinte Európa túl sok adósságot halmozott fel az utóbbi 10 évben, Görögország már nagyon sok segítséget kapott, még olyanoktól is, mint pl. Szlovénia, akik kevésbé gazdagok. Elengedni a görög adósságból szerinte nemcsak igazságtalan, de haszontalan is lenne, inkább arra lenne szükség, hogy az ország „megtalálja a helyét a nemzetközi piacokon”, és mély reformokra lenne szükség, pl. arra, hogy megadóztassák a leggazdagabbakat. Pikettynek e tárgyban is volt ellenvéleménye: „Ez képmutatás. Azt mondjuk Athénnak, adóztassa meg a gazdagokat, miközben ők francia és német bankokba teszik a pénzüket, a bankok pedig nem adják ki a kliensekkel kapcsolatos információkat a görög hatóságoknak.”

A német szocdemek védelmében jegyezzük meg, hogy francia kollégáik sem mutatkoztak kevésbé konzervatívnak Piketty javaslatait illetően. Mint ismeretes, François Hollande nem tartott igényt az Emmanuel Saezzel és Camille Landais-vel közösen kidolgozott adóreformjukra sem, amely a közgazdászok szerint átláthatóbbá, igazságosabbá és progresszívebbé tette volna a számos kiskapujával meglehetősen komplex francia rendszert. Az „Egy fiskális forradalomért” című könyv három szerzője egy valóban forradalmian demokratizáló gesztussal is élt, alkottak ugyanis egy olyan szimulációs programot, amellyel mindenki számára lehetővé nyílik az adórendszer módosításának tesztelése – ami korábban a pénzügyminisztérium féltve őrzött monopóliuma volt.

Hasonló érdektelenségről panaszkodott tavaly az Átlászónak Gabriel Zucman is, aki az offshore visszaszorításának terén állt elő izgalmas javaslatokkal, de úgy találta, a politikai osztály korántsem vevő ötleteire. A mainstream baloldal konzervativizmusának okáról stílusosan idézhetnénk Friedrich von Hayeket: „Az értelmiség nézőpontja a holnap politikáit határozza meg… Ami a mai nap megfigyelőinek úgy tűnik, hogy egy érdekellentétből keletkezett vita, a valóságban már jóval korábban eldőlt az eszmék konfrontációjában, zártabb körökben.”

Ez a néhány sor az El País gazdasági és korrupciós témákban vezető újságírója, Joaquín Estefania „Lázadás az elit ellen” című írásában szerepel, amelyben negyed száz gazdasági témájú, spanyolul nagyrészt idén megjelent könyvet szemléz. Azzal az alapgondolattal, hogy az új és meghatározó társadalmi törés már nem bal-és jobboldal, hanem a fenn és a lenn között van,

az elitek ugyanis felmondták azt a II. világháború után keletkezett konszenzust, amelyben az ő privilégiumaikért cserébe teljes foglalkoztatás, jóléti szolgáltatások és szociális védőháló, illetve az emancipáció lehetősége járt a széles tömegeknek.

Estefania emlékeztet arra, hogy korunk Nagy Recessziója gyakorlatilag „kontroll nélkül a vagyon és a hatalom óriási transzferjét hajtotta végre a munka világából a tőkéjébe”, ami olyasféle konkrét következményekkel is járt, hogy míg a válság előtt a spanyolok 67%-a rokonszenvezett a kapitalizmussal, a piacgazdaság támogatottsága ma 22 pontot esett, azaz kisebbségbe került. A szerző szerint a kapitalizmus legnagyobb ellenségei maguk a kapitalisták, mohóságuk és nem utolsósorban az illegális és korrupt gyakorlatuk okán – velük szemben Piketty vagy Zucman reformjavaslataikkal épp a rendszert védenék.

Estefania így ír John Lanchester How to speak money? című könyve kapcsán: „Az összeomlás felelőseinek sikerült átfordítaniuk a politika prioritásait: ott ahol eredetileg pénzügyi szabálytalanságok voltak és a bankok felelőssége, ma államadósság van és a jóléti állam drasztikus visszavágása. A depresszión való felülkerekedés módszereiről szóló vita helyett, a kormányok költségeket és szolgáltatásokat csökkentenek, béreket értékelnek lejjebb. Meglepő trükkökkel sikerült meggyőzni arról a közvélemény jelentős részét, hogy a valódi válság nem az a pusztítás, amit a munkaerőpiacon és az életszínvonalban okozott a szabadpiac és a morális kockázat szabályainak csődje, azaz a pénzügyi és egyes vállalati szektoroknak adott gigantikus támogatás. Hanem annak az államadósságnak a növekedése, ami épp azért jött létre, mert a kormányok fedezték ezt a csődöt. Sikerült felelőssé előléptetni azokat, akik „lehetőségeiken felül éltek” [azaz a polgárok; dv], miközben a történtek mérlege alapján inkább egy olyan pénzügyi szektorról kellene beszélnünk, amelynek nagyobb befolyása van, mint a politikai hatalomnak, egy súlyosan sérült társadalmi modellről, vagy államokról, melyek képtelenek behajtani az adókat, ami ugye épp a politika legfőbb fegyvere lenne.”

Nagyjából ez a két narratíva csap össze a jelenlegi vitában is. Míg Görögország legfontosabb európai hitelezői az eurózóna válságának okaként a túlköltekező délieket jelölik meg, és a megoldást abban látják, hogy a kormányok takarékoskodnak, leépítik (azaz jelenlegi beszűkült lehetőségeikhez igazítják) a jóléti rendszereket, és leértékelik a béreket, illetve minden segítséget megadnak ahhoz, hogy a munkapiac deregulációja révén olcsóbbá váljék a munkaerő. Ezt a receptet alkalmazta kisebb dózisban, és teljesen más gazdasági kontextusban Gerhard Schröder kormánya is, ami nyilván könnyebbé tette a narratíva eladhatóságát Németországban: miért kellene másképp bánni ma a görögökkel, mint ahogy a becsületes németekkel történt?

A fenti narratívával és a részben belőle fakadó megoldási tippekkel szemben azonban létezik egy másik is, és ahogy többek között egy februárban sugárzott német dokumentumfilmből (franciául és németül) is kiderült, még a Nemzetközi Valutaalap legfelsőbb vezetői között is akadnak védelmezői. Pl. Paulo Nogueira Batista az IMF ügyvezető igazgatóságának tagja, és elismeri, hogy a 2010-es program elvben ugyan Görögországot mentette volna meg, a valóságban viszont Athén magánhitelezőit segítette ki, elsősorban a francia és német bankokat, ahova a „mentőövként” kapott összegek legnagyobb része átvándorolt.  A brazil szakember szerint eddig túlságosan nagy teher nehezedett a görögökre, és elégtelen a hitelezőkre, ennek pedig a jövőben változnia kell. „Nem tehetünk úgy, mintha nem lettek volna választások, tiszteletben kell tartani a görög nép szuverenitását, és hiba lenne arra kötelezni az új kormányt, hogy tartsa be az elődei által elfogadott kompromisszumok többségét. Mindezt újra kell tárgyalni.”

Harald Schumann és Árpád Bondy filmje, amely betekintést ad a különféle országokban zajlott, európaiak millióinak sorsát befolyásoló tárgyalások kulisszáiba (többek között azt a kérdést is feszegetve, vajon milyen legitimációja volt a „megsegített országokban” alapvető gazdasági-társadalmi folyamatokat befolyásoló hivatalnokoknak, pl. az Európai Bizottság által kijelölt szakembereknek arra, hogy átalakítsák az ellátó rendszereket vagy a munkapiacokat), az adósság elengedésének kérdését is körbejárja.

Paulo Nogueira Batista leszögezi, hogy Görögország sokkal hamarabb kikecmergett volna a gödörből, ha rögtön elengedik nyilvánvalóan fenntarthatatlan adósságának egy részét. Ahhoz, hogy ez végül mégsem így alakult, az IMF szabályzatának módosítására is szükség volt, ugyanis ez csak akkor tette volna lehetővé az országnak nyújtott kölcsönt, ha az adósság fenntartható, a görögöké pedig nyilvánvalóan nem volt az. Batista restelkedve ismeri el, hogy a döntés nélkülözött minden transzparenciát; Philippe Legrain, Jose Manuel Barroso EB-elnök egykori tanácsadója szerint pedig ez a „puccs” úgy ment végbe, hogy Dominique Strauss-Kahn, az IMF akkori elnökének szavazata döntött az ügyben. Strauss-Kahn ezidőtájt még esélyes volt a francia köztársasági elnöki székre, és nem akart veszteséget okozni a francia bankoknak – állítja Legrain –, a német bankok pedig meggyőzték Merkelt, hogy drámai veszteségeik lennének a görög adósság elengedésével.

Ezért az eurózóna vezetői úgy döntöttek, hogy úgy tesznek, mintha a görögöknek csak átmeneti nehézségeik lennének (mellesleg figyelmen kívül hagyva a maastrichti szerződés előírásait), és hiteleztek a görögöknek: „Nem azért, hogy Görögországot mentsék, hanem a francia és német bankokat, amelyek korábban meggondolatlanul kölcsönöztek egy fizetésképtelen kormánynak.”

A Nemzetközi Valutaalap, amelynek ez az első terápiája az eurózónában, és legutoljára 2013 nyarán ismerte el, hogy a görög GDP drámai zuhanásában a saját, rosszul kalibrált javaslatainak is lehetett szerepe, sajtóhírek szerint ma különösen hajthatatlan pozíciót képvisel a tárgyalásokban. Ugyanakkor jelenleg is szorgalmazza az adósság egy részének elengedését – amiről a németek, egyelőre legalábbis, hallani sem akarnak. Berlin és szövetségesei belpolitikailag eladhatatlannak minősítik a görög kormány finanszírozását, ha cserébe nem kapnak biztosítékokat arra, hogy a megszorítások folytatódnak. Ebből a perspektívából lényegtelen is, hogy a megszorítások mintha épp a görög adósság csökkentését akadályoznák – ahogy maguk a négy hónapja húzódó tárgyalások is csak azt eredményezték, hogy aki tehette, kimenekítette pénzét a helyi pénzintézetekből, befektetőként pedig óvakodott elkötelezni magát.

A fenn vázolt és homlokegyenest ellenkező narratíváknak persze van egy lényeges politikai következménye is, ami az EU és az eurózóna forrásaihoz képest eltörpülő görög problémát irracionálisan feltupírozó, hisztérikus tárgyalási folyamatot is magyarázza. Ahogy az IMF is arra törekszik, hogy afféle példát statuáljon a görögökkel, ami másokat is elrettenthet attól, hogy egyezkedni kezdjenek a törlesztés feltételeiről, az európai döntéshozók is mindenképpen szeretnék megakadályozni, hogy bárki más a görög útra lépjen, és az eddigi válságkezeléshez képest újító ötletekkel álljon elő.

Többek között ez magyarázhatja az Európai Központi Bank barátságos gesztusát, amellyel alig egy héttel az új kormány létrejötte után megfosztotta a görög bankokat egyik legfőbb finanszírozási csatornájuktól, vagy azt, hogy a Szirizával szemben állított elvárások nemcsak a kormány, de még az előd Szamarasz szerint is „háromszor magasabbak”, mint a korábbiak. De azt a paradox tényt is, hogy míg diszkréten szinte minden kormány a hiányszámok enyhítéséért lobbizik, még a hasonló nehézségekkel küzdő portugál, spanyol konzervatívok, de a szintén megszorító olasz vagy francia baloldal sem állt ki a görög álláspont mellett, amely az ő eddigi stratégiájukat is megkérdőjelezi.

Persze Ciprászék módszereiben is akadnak kifogásolnivalók, de az EU jövője szempontjából talán még lényegesebb az, hogyan emészti meg a jelenlegi politikai többség az eddigi válságkezelést alapvetően vitató alternatíva felbukkanását. A demokratikusan választott görög kormány elképzeléseinek az ún. „európai szabályok” általi felülírása, egy túlhajszolt konfliktus, egyáltalán nem biztos, hogy eléri a kívánt célt.

Ugyanis könnyen lehet, hogy ettől még a spanyolok, portugálok szintén a megszorítások ellen szavaznak majd ősszel – Mardidban például az IMF hétfőn ismertetett újabb spórolási javaslatait, az áfaemeléstől az egészségügyi és oktatási büdzsé megvágásáig egyhangú „NO” fogadta az egész politikai spektrumon. Ezek a receptek lejártak – fogalmazott az új jobbközép formáció, a Ciudadanos gazdasági szóvivője. Eközben a görögellenes hangulat fokozása az euroszkeptikusok és az európai szolidaritás ellenfeleinek malmára is hajthatja a vizet. Azaz a görögök ellen megnyert csata, azon túl, hogy újabb áldozatokat követel majd a hellénektől, csak elodázza, ideig-óráig az eurózóna valódi strukturális problémáinak kezelését.

A vitás pontok

A görög kormány és hitelezői, illetve az őket képviselő intézmények, a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság közti egyezkedés legvitatottabb pontjai az elsődleges költségvetési többlettel és a nyugdíjrendszerrel kapcsolatosak. Az előbbi ügyében egyes hírek szerint a görögök kiegyeznének a GDP 1%-ában, de a 2018-ra előírt 3,5%-ot lassabb ütemben szeretnék elérni. És az áfát sem szeretnék olyan mértékben emelni, ahogy a hitelezők kívánják, 11 illetve 23 %-ra, hanem meghagynák a 6%-os kulcsot a gyógyszerek és a könyvek, a 11%-ot az élelmiszerek, az áram és a víz esetében, a maradék lenne csak 23 százalékos. Ellentételezésként a 30 000 euró feletti éves jövedelmek szja-kulcsát emelnék, illetve pl. a tévé-licenceket.

Egyébként, ha hihetünk a kormány által május közepén publikált január-áprilisi időszak előzetes mérlegének, a Sziriza egyelőre nem gazdálkodik olyan rosszul, és jobban teljesít, mint a tavalyi év ugyanezen időszakában a konzervatív elődök. E hónapok eredményét kivetítve az elsődleges költségvetési többlet 2% körül alakulhatna.

A nyugdíjkassza hiányát a hitelezők, elsősorban az IMF, a lehető legrövidebb idő alatt felszámolnák, 2015-ben 450-900 milliós, jövőre pedig 1,8 milliárd eurós költségcsökkentést előirányozva. Ez a korkedvezményes nyugdíj eltörlését, a nyugdíjasok egészségügyi kiadásainak csökkentett támogatását, és a legalacsonyabb nyugdíjakat kiegészítő támogatások eltörlését jelentené. A humanitárius válság megszüntetésével kampányoló Ciprászék számára „irreális és abszurd” ötlet lenne megvágni a nyugdíjasokat, viszont szeretnének egy átfogó nyugdíjreformot és 2017-re céloznák meg az egyesíteni kívánt nyugdíjkasszák zéró deficitjét.

A nyugdíjhelyzet egyébként valóban aggasztó: hiába csökkentek egyes adatok szerint több, mint 40%-kal a nyugdíjak 2010 óta (a 27%-os munkanélküliség mellett gyakran a háztartások legfőbb bevételét alkotva), a GDP-zuhanás, a tömeges elbocsátások és kényszernyugdíjazások következményeként a nemzeti jövedelem aggasztóan növekvő részét emésztik fel. A kormány szerint azonban a juttatások további csökkentése helyett a foglalkoztatottak számának növelése lehet csak a kiút.

A munkapiacon a hitelezők további deregulációt szeretnének, és kizárják a korábban éppen az ő nyomásukra felszámolt kollektív megegyezések visszaállítását 2015-ben. A görögök részéről kezdetben elutasított privatizációk ügyében közeledtek az álláspontok (pl. a kikötők és a repterek esetében), de a kormány továbbra sem akarja eladni az áramszolgáltatókat.

A hitelezők, elsősorban európai nyomásra nem említenék az egyébként közismerten fenntarthatatlan államadósság kérdését, miközben a görögök, egy hosszabb távú és működőképes keretre törekednének, és szeretnék az egyezmény elfogadását a jelenleg a GDP majd 180%-át (320 milliárd eurót) kitevő államadósság átütemezésétől függővé tenni.

A kompromisszum megszülésének következő esedékes határideje június 15-e, ekkor ül össze utoljára az Eurogroup június 30. előtt, amikor is lejár a februárban 4 hónapra meghosszabbított hitel-megállapodás, melynek keretében még akad elvileg 7,2 milliárd folyósítható euró.

Kép forrása itt, Mindaugas Kulbis/AP.

 

Dobsi Viktória

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.