Értelmetlen tűzparancsokról, egészen laza harci szabályokról, számtalan visszaélésről számolnak be azok az izraeli veteránok, akik az elfoglalt területekről térnek haza.
Korábbi cikkeink az izraeli – palesztin konfliktusról
A volt katonák vallomásai testközelből mutatják meg azt, amit az izraeli hadsereg PR-gépezete gondosan elkendőz: milyen dilemmákba ütközik egy fiatal katona akkor, amikor egy láthatatlan, ráadásul civilekből álló ellenséggel kell megküzdjön?
Mit lehet tenni akkor, amikor egy sebesült palesztin hever a földön, akinek a testére lehet, hogy bombák vannak erősítve? A feletteseik és katonatársaik részéről érkező nyomás közepette hogyan választanak ki a célpontokat?
A Breaking the Silence egy leszerelt katonákból álló civil szervezet, melynek célja bemutatni az izraeli közönségnek az elfoglalt területeken zajló offenzívákat, illetve a többé-kevésbé békés mindennapokat, amikor a katonák feladata folyamatosan ellenőrizni a palesztin lakosságot.
A szervezet honlapján publikálja mintegy ezer olyan katona vallomását, akik 2000 szeptembere, vagyis a második intifáda kezdete óta a Gázai Övezetben, Kelet-Jeruzsálemben vagy Ciszjordániában teljesítettek szolgálatot.
Májusban a szervezet egy jelentést is közzétett az „Erős szikla” nevű, 2014-es hadműveletről, melynek célja az volt, hogy a Gázából érkező Hamász-rakétaállásokat felszámolják.
És míg a hadsereg hivatalos álláspontja szerint mindent megtettek annak érdekében, hogy a Gázai Övezetben lakó civileket védelmezzék, a katonák másként emlékeznek. Beszámolóik porig rombolt lakónegyedekről, értelmetlenül elpazarolt lőszerről szólnak, valamint arról, hogy elesett bajtársaikra véletlenszerűen kiválasztott célpontokra zúdított ágyútűzzel emlékeztek.
“A behatolás éjszakáján a rádióforgalom olyan volt, mintha a jóm kippúri háborúban lettünk volna. Tüzeltünk és visszavonultunk és a zászlóalj-parancsnok jön és mondja «van két virágunk» (így nevezik az izraeli hadseregben a sebesült katonákat) majd később visszajön, és mondja, «nem, ez két oleander» (halott). Mindenki bepörgött.
Hallottam a rádión hogy a támogató tüzérség a mi területünkön kívül eső területet is lövi, az utcákat – központi utcákat. Az utcák mentén, a magas épületek mentén van ágyútűz, aknavetőkkel lövünk, harci helikopterek, mindent használtunk. Minden, előzetesen kijelölt célpontot – utcákat, rejtekhelyeket, irányítóközpontokat, magas épületeket – mindent leromboltunk. Minden célpontot bombáztunk. Nem játszodtunk.
Milyen irányba lőttetek?
Az incidens 200 méteres körzetét. Bumm, bumm, bumm. Percenként három tüzérségi lövedék, minden célpontra. Ha van két löveged, használod mindkettőt. Ahol nincsenek a mi erőink, oda engedélyünk volt lőni. (…)”
“A bevetés szabályai nagyjából azonosak. (A Gázai Övezeten) belül minden fenyegetés, a területet emberektől meg kellett tisztítani, sterilizálni kellett. Ha nem láttuk hogy valaki megadja magát, fehér zászlót lengetve jön elő vagy valami hasonló – akkor ő fenyegetést jelent, és engedélyünk van tüzet nyitni. Ha letartóztatjuk, akkor valaki megmotozza, hogy megbizonyosodjunk, nincsen robbanószerkezet rajta.
A tűzparancshoz fegyvere kellett legyen?
Nem, elég ha ott volt.
Amikor arról beszélsz hogy engedélyetek volt tüzet nyitni, ez mit jelent?
Megöljük (shoot to kill). Ez egy városi környezetben zajló harc. Azt mondogatták, nincs olyan hogy semleges személy. (…) Minden veszélyt jelenthet, nem kaptunk a hírszerzéstől értesítést arról hogy egy bizonyos személy, vagy egy fehér jármű érkezik. Nem volt mit keressenek ott járművek – ha mégis megjelent, tüzet nyitottunk rá. Minden ami nem steril, az gyanús.
A hírszerzés figyelmeztetést adott ki az állatokkal kapcsolatban. Ha egy gyanús állat közeledik, le lehet lőni. A gyakorlatban mi nem lőttünk. Vitáztunk, hogy lőjünk vagy ne. Ez azonban csak egy általános utasítás volt; a gyakorlatban megtanulod felismerni az állatokat, mert csak azok járnak.
Míg ott voltál, láttál fegyveres palesztint?
Nem, élő lelket nem láttam a saját zászlóaljamhoz tartozó katonákon és a páncélosok személyzetén kívül.”
“Volt egy szellemi fogyatékos lány, aki csak nevetett amikor a lába mellé kezdtünk célozni (gyakorlat volt az emberek lába mellé célozni, hogy eltávolítsuk őket a katonák közeléből). Egyre közelebb jött, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy szellemileg fogyatékos, így senki nem tüzelt rá.
Nem tudtuk mit tegyünk. Ott kószált a felderítők és más egységek körül – gondolom csak haza akart menni, megszökött a születől, nem hinném, hogy ők küldték volna. De lehet hogy valakik kihasználták, lehet hogy valamilyen játék volt, nem tudom. Azt gondoltam magamban, ez egy játék, és bevallom hogy nagyon szerettem volna térden lőni, mert meg voltam győződve arról, hogy ez csak játék.
Biztos voltam benne, hogy a Hamász küldte, hogy tesztelje az éberségünket, a határainkat, hogy megnézze, hogyan reagálunk a civilekre. Később egy juhnyájat engedtek közénk, hét juhnak bomba volt kötve a hasa alá. Nem tudom ez jó vagy rossz, de meg voltam győződve róla, hogy a lány egy teszt volt. A végén elegen tüzeltek a lába mellé, megértette, megfordult és elsétált.
Korábban azon a napon hallottunk egy öregről, aki egy ház fele tartott. A katonák nem tudták mit tegyenek, utána mentek. A 70-80 éves öregre tetőtől talpig bombák voltak szerelve. Attól kezdve az eljárás világos volt: lábra lőni. És ha nem távoznak, megölni.”
“Elmondok valamit, amit én nagyon, nagyon problémásnak tartok. Az izraeli hadseregben sokszor megtörtént. A csendes időszakokban, amikor nem nagyon érkeztek be hírszerzési információk, amikor igazából nem lőttünk semmilyen célpontra, amikor valamiért holtidő volt – például a Hamász csendben volt és nem lőtt annyit mint szokott – akkor mindig ott volt a kérdés, hogy vajon azért nem lő a Hamász, mert eltaláltunk egy stratégiai célpontot? És akkor elkezdünk a hírszerzési adatok közt kutatni, hogy kiderítsük, történt valami, vagy csak újracsoportosítanak? Vagy azért van csend, mert tűzszünet van.
Az ilyen holtidőszakokban egy tiszt jelenik meg (…) és azt mondja, rendben, most csend van, nézzük meg milyen célpontokat nem lőttünk még, mi gyanús, mit jelölhetünk ki célpontként, dolgozzunk rajta. És akkor azon találod magad – és most nagyon vigyázok arra, hogyan fogalmazok – hogy arra kényszeríted magad, hogy új célpontokat találj, és ezek minőségi, jó célpontok legyenek.
Bizonyos esetekben ez teljesen elfogadható. Hirtelen van egy perc csend, úgyhogy tisztázni lehet a dolgokat, megnézed hogy a beérkező adatok jó minőségűek-e, lehet-e kinyerni belőlük célpontokat, ki lehet-e rakni belőlük valami olyan célpontot, ami addig nem tűnt fel.
Sokszor a katonák annyira vágynak arra hogy folytassák a tüzelést vagy hogy maguk számára célpontokat keressenek, hogy gyakran levágod a kanyarokat hogy azt mondhasd, oké, ott lehet valami, a múltban amikor ilyen dolgokat láttunk akkor jó eredményeink voltak, és hát ha a ház üres, és épp van muníció, rendben, lőjétek. Így ment ez. Mindenki ki akarta venni a részét.”
Bulldózerrel egy rakás törmeléket dobtunk a sebesült öregre
“(…) Korábban aznap az egyik egységet tankelhárító rakétákkal lőtték. Az egység megtámadta azt a területet ahonnan a rakétákat lőtték, úgyhogy azok akik hátramaradtak automatikusan kevésbé törődtek a civilekkel. Emlékszem, azt mondogattam magamban, hogy most leszarom a gázai lakosságot. Nem érdemelnek semmit – vagy ha mégis, akkor egy komoly sérülést vagy halált. Ilyen dolgok jártak a fejemben akkor.
Egyszer egy palesztin öregember közeledett a házhoz, és mindenkinek eszébe jutott, hogy hallott egy öregről, akinek a testére bombákat csatoltak. (…) Ez az öreg közeledett, és az őrszem – nem tudom mi lehetett a fejében – látta hogy civil, rálőtt, de nem ölte meg. A civil ott feküdt, a fájdalomtól görcsbe rándult a teste. Mindenkinek eszébe jutott ez a (bombás) történet, úgyhogy egyik felcser sem akart közeledni hozzá.
Mindenki számára világos volt, hogy két dolog történhet. Vagy hagyjuk lassan meghalni, vagy könnyítünk a szenvedésén. A másodikat választottuk, egy páncélozott bulldózerrel egy rakás törmeléket dobtunk rá és ez volt a vége. (…) Közben beszéltek a parancsnokkal is, és mivel közben egy támadás zajlott, senkit nem érdekelt. Nekünk is vannak áldozataink, ne zavarjatok, csináljatok amit akartok. (…)”
“Egy vagy két héttel azután, hogy benyomultunk a Gázai Övezetbe és egy csomót lőttünk akkor is, amikor nem volt szükség rá (…) egy társunkat megölték. (…) A parancsnok odajött és elmondta hogy hogyan ölték meg a társunkat, amjd azt mondta, készüljetek, üljetek be a tankotokba, sortűzzel tisztelgünk a bajtársatok emléke előtt. (…) Felmentünk egy magaslatra, és a parancsnok mondta, rendben fiúk, most a bajtársunk tiszteletére tüzelünk.
Az egész hadművelet során volt egy épület lenn a tengerparton, olyan 4,5 kilométerre tőlünk (…) nem tudom milyen negyedben. Nem volt jelentett fenyegetést, senkinek semmi köze nem volt hozzá, nem volt a hadművelet része, a tenger mellett volt, túl messze ahhoz, hogy potenciális veszélyforrás legyen. De az az épület narancssárga volt, és állandóan vonzotta a szememet.
Én vagyok a lövész, én ellenőrzöm a fegyverzetet, én tartom szemmel a környéket és én vagyok aki meghúzom a ravaszt és látok mindent, ami történik. És egy-két hétig az a narancssárga nagyon zavarta a szememet. Úgyhogy azt mondtam a szakaszparancsnoknak, én arra a narancssárga házra szeretnék leadni egy lövést. Okés, ha kedved van, mondta, és lőttünk. 4,5 kilométer távolságra lőttünk, tankelhárító lövedékkel – semmi másra nem használható, nem tesz kárt emberben csak tankokban, és csak azért lőttünk arra a narancssárga házra mert narancssárga volt.”
Beszéltetek erről később?
(…) Nem, mert ha a nagyképet tekintjük, akkor mindig ezt csináltuk. Céltalanul lövöldöztünk egész nap. A Hamász sehol nem volt látható – ez nem olyan volt, hogy kiálltak egy háztetőre egy táblával, melyen azt írta: «mi vagyunk a Hamász». Gőzöd nincs hogy mi történik, és emiatt az emberi természet olyan, hogy megijed és túlreagál, így túl sokat lő. És erről senki nem beszél, mert nem kell mondani azt, hogy mindenki akarja… és a harci szabályok elég lazák voltak, én eléggé megdöbbentem, amikor meghallottam.”
Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.
Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból
Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.
Nem az apartheidre Palesztinában – ezzel a címmel írtak nyílt levelet az elmúlt időszak meghatározó európai politikusai, elsősorban volt külügyminiszterek....
